Öt nap

„Bevallom, úgy voltam én ezzel az ellenzéki együttműködéssel, mint szegény apósom, amikor bemondták a rádióban, hogy kivégezték Rajkot. Egykori cellatársaként arra esküdni mert volna, hogy a volt belügyminiszter nem volt áruló; de rövid úton bemagyarázta magának, hogy ez most félrevezetés, az elvtársak valami okból kivonták őt a forgalomból, és búvóhelyen, hamis papírokkal várja, hogy ismét cselekedhessen.

Na, én meg arról győzködöm magamat két hete, hogy olyan nincs, hogy az ellenzék nem érzékeli a csodaváró hangulatot. A háttérben már biztosan zajlanak felnőttekhez méltó, a kölcsönös előnyök és a józan kompromisszumok mentén felépített tárgyalások az egyéni választókerületi esélyek optimalizálásáa érdekében. Nem mutatják, persze, mert az ellen ettől csak vérszemet kapna. De nem hagynak minket a kétségbeesésben újabb négy évre, az tuti.

Amikor a múlt csütörtökön elmentem a választókerületemben egy demokratikus ellenzékivé egyszerűsödött fórumra – a kormánypárt nem tette tiszteletét, és valami véletlen folytán a jobbikos jelölt sem -, engem is csak egyetlen kérdés foglalkoztatott igazán. Hogy megdumálták-e már, ki lép vissza. Őket sem érhette meglepetésként, hogy az obligát programismertető körök (Kétfarkúul: legyen minden jobb; 93 százalék, hogy nem fogunk lopni) rögvest ez a kérdés hangzott el. Talán csak a felcsapó csalódottság mértéke rezzentette össze a jelölteket: mikor az utolsó aspiráns is kijelentette, hogy ő ugyan soha, a hallgatóság egy része egyszerűen vette a kabátját, és becsapta maga mögött az ajtót.”