A történelem szele Közép-Európa felől fúj – Ivan Rioufol a Mandinernek

Mit jelent 2018-ban reakciósnak lenni? Nem egyszerű választ adni a kérdésre, főképp Franciaországban, ahol ennek a jelzőnek a jelentése végtelenül tág, miután egy időben válogatás nélkül hajigálták a Sztálintól akár csak hajszálnyira is jobbra állók fejéhez. 

2002-ben a baloldali Daniel Lindenberg nagy vitát kiváltó könyvben bírálta azokat az általa újreakciósnak nevezett értelmiségi elhajlókat, akik valamilyen módon megkérdőjelezték a hatvannyolc után kialakult, liberális társadalmi rendet. Lindenberg szerint ezek a jellemzően a baloldalról indult és sok esetben zsidó származású értelmiségiek újra kiszabadították a palackból a reakció szellemét. A feketelistán természetesen előkelő helyen szerepelt a fogyasztói, megengedő társadalom nagy kritikusa, Michel Houellebecq. De ott találjuk a kortárs, szépelgő erkölcsi fanatizmust ostorozó esszéistát, Philippe Muray-t (a Mandiner olvasói számára ismerősen csenghet a neve), ahogy Maurice G. Dantec sci-fi-írót, a történész Marcel Gauchet-t, valamint Alain Finkielkraut, Pierre Manent és Alain Badiou filozófusokat is.

Houellebecq utolsó interjújában elmondta: hízelgett neki, hogy neoreakciósnak titulálták, mivel jó társaságban találta magát, a baloldali értelmiség azonban egy ideje „igazán gonosszá” vált, mindenkire vádakat szór, aki valamit mondani merészel. Hasonlóképpen vélekedett Finkielkraut, Gauchet, Manent és Muray is, akik Lindenberg könyvére válaszul közös kiáltványban tettek hitet a szabad gondolkodás mellett.

A Mandiner kortárs francia gondolkodókkal indított interjúsorozatában a Republikánusok és a Nemzeti Front összebékítésére törekvő Jacques de Guillebon, az Új Jobboldal vezéralakja, Alain de Benoist, a Macron-párti, ám a transzhumanizmus veszélyeire figyelmeztető Chantal Delsol, a konzervatív anarchista Kévin Boucaud-Victoire, valamint a Nagy Felcserélés elméletét kidolgozó Renaud Camus nyilatkozott eddig lapunknak.

Most Ivan Rioufollal, a Figaro vezető publicistájával beszélgetünk. A 68 éves Rioufol büszkén vállalja a reakciós jelzőt, nemrégiben könyvet is írt arról, mit jelent számára ez a fogalom. Újságírói pályafutását a hetvenes évek közepén kezdte, 1985-től riporterként dolgozott a Figarónál, majd a lap különböző vezető pozícióiban dolgozott. 2002-től minden pénteken jegyzetei jelennek meg a francia jobboldal vezető lapjában. Publicisztikáiban kikelt a gyarmati múlt miatti szégyenkezés, az antirasszista ideológia, a nemzetállamokat elutasító európai eszmény, a mind fenyegetőbb iszlamizmus ellen.

Interjúnkban a humanista elnyomásról, Emmanuel Macron elnökségének első évéről, a francia jobboldal esélyeiről, a migrációról és 1968-ról is beszélgetünk vele.

***

Néhány éve könyvet írt arról, hogy ideje reakciósnak lenni – hangsúlyozva azért, hogy nem a Joseph de Maistre-féle reakcióról van szó, még ha osztozik is vele azon az örömön, hogy nemtetszést válthat ki a szalonok népéből. Hogyan határozná meg ma a reakciós értékeket?

A reakciós, ahogyan én értelmezem, és ahogyan az ájtatos prédikátorokkal szemben magaménak vallom ezt a jelzőt, olyasvalaki, aki kiáll a politikai reakció mellett. Így definiálja a fogalmat a régi, 1922-es Larousse-szótár. A reakciós tehát az, aki megkérdőjelezi a szellemi kényelmet, az uralkodó gondolkodást, a média megfélemlítését. Az új reakciós a haladás reakciósa. Szeretne kitörni egy egyenlőtlen játszmából, amely csak hazugságokat eredményezett.

A valóságban él, számba veszi azokat a borzalmakat, amiket a hamis gondolkodás hozott magával. Bizalmatlan a mindenáron való progresszizmussal szemben, és nem restell visszafordulni a bejárt úton, ha a múltban jobb volt. Reaktívabb természettel bír tehát, mint a konzervatív, aki a reakciós unokatestvérének nevezhető.

„A »humanista« elnyomás fojtogat bennünket: a szabad gondolkodást megfojtják az etnikai vagy szexuális kisebbségek előtti kötelező hajlongások” – írja. Honnan eredeztethető ez az elnyomás, és hogyan nyilvánul meg a hétköznapi életben?

Ez az elnyomás elhallgattatja azokat, akik megkérdőjeleznék a védelmezett kisebbségeket és a zsarnokságukat. Rasszista, fasiszta, szexista, iszlamofób, homofób, röviden szélsőjobboldali az, aki bírál egyes kisebbségi csoportokra jellemző magatartásokat vagy gondolkodási módokat. A marxizmustól örökölt új dialektika szerint ezeket a csoportokat alávetettnek és így szükségszerűen áldozatnak állítják be. Az osztályharcnak vége: immár a rasszok, a nemek, a vallások harcolnak egymással. Egy hozzám hasonló újságíró, aki arra törekszik, hogy hűen leírja a tényeket, amiket maga előtt lát, azzal szembesül, hogy a gondolatait meghamisítják és kiforgatják. Azzal vádolják meg, hogy gyűlöletet kelt, meg hogy kétségbe vonja a békés együttélést. Hála Istennek, a tények makacs dolgok. A tisztán gondolkodó emberek ráébrednek a valóságra. De mennyi időt vesztegettünk el!

Ön szerint „a forradalom, amellyel Emmanuel Macron hivalkodik, nem más, mint megtévesztés, kommunikációs trükk”, Macron uralma pedig „egy haldokló világ agóniáját hosszabbítja meg”. Hogyan értékeli a Macron-elnökség első évét?

„Minden korszak álarcosbállal végződik” – írta Nicolas Gómez Dávila. Ő ihlette legutóbbi könyvem címét: Macron, a nagy álarcosbál. Macron kiválóan szemlélteti a két korszak közti átmenetet, még ha azzal büszkélkedik is, hogy ő az új világ megtestesülése. Valójában nem számolt le a régi világgal: elég csak arra gondolni, hogy újrahasznosította a francia technokrata apparátust, és reaktiválta a politikailag korrekt beszédmódot. Ennek eredményeként pedig még jobban eltávolította egymástól az eliteket és a népet. Elnöksége első éve alatt Macron úgy tett, mintha minden erejével a reformok végrehajtásán dolgozna, miközben nem tudott válaszolni arra az identitásválságra, amely lerontja a franciák közérzetét. Igaz, ő úgy gondolja, hogy a válság elsődlegesen gazdasági és társadalmi jellegű. Ebben a téves diagnózisban rejlik a nagy gyengesége.

A elnök „zsarnoki és éretlen vérmérsékletéről” beszél, ugyanakkor sokan csodálják benne azt, hogy visszaállította az elnökség tekintélyét, megértette a szimbólumok fontosságát. Miképpen írná le Macront, az embert?

Kétségtelen, hogy a két elődjéhez, Nicolas Sarkozy-hez és főképp François Hollande-hoz képest Macronnak sikerült emelnie az elnöki tisztség imidzsén. Elismerem, hogy van érzéke ehhez, ami egyébként

Mindemellett tekintélyelvűséget is érzékelek nála. Amikor egyfajta „jupiteri” szerepre támaszt igényt, emlékeztetnie kellene magát arra az ókori Rómából származó mondásra, miszerint Jupiter az eszét veszi azoknak, akiket el akar veszejteni. Ő csak egy kis törzsőrmester, még ha így hepciáskodott is de Villiers tábornok előtt: „Én vagyok a maguk főnöke”. [Macron ezekkel a szavakkal kívánta helyretenni a katonai költségvetést érintő megszorítások miatt elégedetlenkedő katonai vezetőket, köztük mindenekelőtt Pierre de Villiers vezérkari főnököt, aki néhány nap múlva lemondott – a szerk.] 

A politikájában is tetten érhető ez a hozzáállás: a gyengékkel szemben erősnek mutatja magát, az erősekkel szemben viszont meghunyászkodik. A nyugdíjasokat vagy az autóvezetőket előszeretettel egzecíroztatja, míg a szalafisták és a Muzulmán Testvériség tagjai a legnagyobb nyugalomban élik a mindennapjaikat. Mindent összevéve intelligens embernek tartom őt, ám arroganciája és önelégültsége miatt meghökkentően ügyetlennek is.

Hogyan jellemezné az elnök kapcsolatát a francia médiával?

A médiumok többsége Macront támogatta az elnökválasztási kampány során, mivel azt ígérte, hogy gátat szab a populizmusnak. Azóta az elnök  számos véleményformálóra egyfajta hipnotikus hatást gyakorol, akik

A sajtó olyannyira alárendelődik Macronnak, olyannyira lenyűgözi őt a személyisége, hogy még az a megvetés sem sérti, amit az elnök az újságírók iránt tanúsít. Régebben az elnökséggel foglalkozó újságírók egy, az Élysée-palota udvarára nyíló irodában kaptak helyet, hogy mindig testközelből követhessék a történéseket, Macron hatalomra kerülése után viszont egy sötét, félreeső utcába költöztették őket, ez pedig a legkisebb botrányt sem váltotta ki.

Úgy véli, a jobboldali mozgalmak szövetsége Macron rémálma, amely a szocialisták és a kommunisták között több mint negyven éve kötött együttműködést venné mintául. De vajon a Republikánusok és a Nemzeti Front képesek lesznek túllépni ellentéteiken és nézetkülönbségeiken?

A jobboldali pártok uniója meg fog valósulni, a Republikánusok és a Nemzeti Front között ugyanis egyre jelentéktelenebbek a különbségek, mióta Marine Le Pen a centrum felé lavírozta az apjától megörökölt szélsőjobboldali pártot. Csupán a gazdasági kérdésekben vannak még eltérő álláspontok. Az egyesülés távlata nyilvánvalóan frászt hoz a baloldalra, amely egészen idáig úgy tudta bebiztosítani magának a győzelmeit, hogy

Úgy tűnik, ma már Marine Le Pen is elismeri ennek a szövetkezésnek a szükségességét, a Wauquiez-féle jobboldal viszont továbbra is elutasítja a gondolatot. Ebben a kérdésben, úgy hiszem, Wauquiez téved: a jobboldalak közti lövészárok-háború abszurddá vált. Wauquiez azt kockáztatja a hajthatatlanságával, hogy nem tudja megértetni magát a választókkal, akiknek elegük van abból, hogy elrabolják a szavazataikat egy, a baloldal által kiszabott „erkölcsi elv” jegyében, miközben ők a hetvenes években gond nélkül lepaktáltak a Francia Kommunista Párttal, ami a legtotalitáriusabb kommunista párt volt Nyugat-Európában.

„Az amatőrizmus, ami egyaránt jellemző Jean-Marie Le Penre és lányára, Marine-ra, teljességgel idegen Mariontól. Mi több, azt a profi aprólékosságot észlelhetjük az esetében, amelyről Macron tett tanúbizonyságot mozgalma felépítése során” – írja a sokak által a tradicionális értékeket felvállaló jobboldal reménységeként számon tartott Marion Maréchal-Le Pen visszatérése kapcsán. [A pártalapító unokája, Marine Le Pen unokahúga 2012-ben visszavonult a pártpolitikától, idén februárban azonban beszédet mondott az amerikai konzervatívok fő seregszemléjén, a CPAC-en, majd bejelentette egy metapolitikai iskola létrehozását – a szerk.] Milyen szerepet játszhat majd a jobboldal újraalapozásában? 

Ő a francia politika sötét lova. Jelenleg fogadkozik, hogy nem kíván visszaugrani a politikai pocsolyába, és őszintének hiszem ezt a kijelentését. Egy ideológiai mátrix kidolgozásának szenteli az energiáit, ami jó módszernek tűnik számomra. Emellett liberális konzervativizmusa nyilvánvalóan összeegyeztethető azzal, amit a jobboldal egy jó része gondol. A Nemzeti Front állampártisága egyre inkább anakronisztikussá válik.

Nemrégiben interjút közöltünk a Nagy Felcserélés sok vitát kiváltó fogalmát feltaláló Renaud Camus-val. Az író szerint a felcserélés –  a tömeges bevándorlás, a demográfiai elsüllyesztés, a nép és a civilizáció megváltoztatása és így tovább – a „hétköznapi, pőre valóság” Nyugat-Európában. Mit gondol Camus víziójáról?

Nagyon nagyra tartom Renaud Camus-t intelligenciájáért és műveltségéért, rendkívüli irodalmi tehetség. Kimagasló művészi érzékenysége nyomán olyan dolgokat is pontosan meglát vagy megérez, amikre sok hivatásos szociológus még csak gondolni sem merne, hát még hogy megvizsgálja őket. A népességcsere különféle jelenségei, amelyeket egyes kerületekben, városokban, sőt megyékben megfigyelhetünk, tények.

a helyét pedig afrikai és maghrebi utcák vették át. A Nagy Felcserélésre vonatkozó meglátásai nem valamiféle összeesküvés-elméleten alapulnak, ahogy azt sok ellenfele állítja. Ha semmit nem teszünk, hogy visszaszorítsuk a tömeges bevándorlást, és nem vesszük fel a harcot az iszlamista terrorizmussal, amely az előbbi leple alatt bontakozik ki, 2050 Franciaországa semmiben nem fog emlékeztetni a száz évvel azelőttire. Camus-hoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy elengedhetetlen küzdenünk a multikulturalizmus ellen, valamint megvédeni a francia civilizációt, az emlékezetét, a nyelvét, a kultúráját, az erkölcseit, a tájait. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ő ezt a nemzeti identitást etnikai alapon határozza meg. Szerintem ez az identitás nem lehet a fehérek előjoga, ennek ugyanis ma már nincs semmi értelme. Alexandre Dumas mulatt volt. Semmi sem hat meg jobban, mint amikor látok egy frissen franciává lett sárgát vagy feketét, aki a keblére ölelte Franciaországot, magáévá téve annak minden értékét.

A közelgő polgárháború című, 2016-ban kiadott könyvével arra kívánta figyelmeztetni „a némiképp kába közvéleményt, hogy olyasféle multikulturalizmust szenvedünk el, amiből akár egy polgárháború is kicsírázhat”. A polgárháborúnak ez az előérzete erősebbé vált a könyv publikálása óta?

Sajnos azóta több merénylet is tanúskodott a Franciaországot átszelő identitárius törésvonalról.

A veszély abban áll, hogy az utóbbi kihasználhatja az előbbi bódultságát. Én a részemről elkerülhetetlennek gondolom az erőpróbát. Azt kívánom ugyanakkor, hogy ez az erőpróba törvényes, verbális, erkölcsi jellegű legyen. Úgy vélem, még van időnk arra, hogy megtörjük ez a totalitárius, szexista és antiszemita ideológiát, a politikai iszlámot, amely a sariát és annak tilalmait szeretné bevezetni Európában. 

„Vége az unió prédikálásának a békés együttélésről, a diszkrimináció elleni harcról, a migránsok befogadásáról. Vége a globalisták átkainak a rasszisták, a xenofóbok, a szélsőségesek ellen. (…) A határok eltörlésének gondolatán felépült unió pere megkezdődött” – írta az olasz választások után. Milyen módon kellene megreformálni az európai együttműködést, és mi lehet a kelet-európai országok szerepe ebben a folyamatban?

A történelem szele a kelet-közép-európai országok felől fúj.

és a többségük elszenvedte az oszmán imperializmust. Nagy-nagy érdeklődéssel és csodálattal követem az európai identitásválságot megérteni képtelen unióval szemben kialakult ellenállási mozgalmakat. Orbán Viktor, akit megerősített az országgyűlési választásokon aratott győzelme, úton van afelé, hogy megtestesítse ezt a „konzervatív forradalmat”, amely végigsöpör a kontinensen. A francia jobboldal jól tenné, ha közeledne hozzá. Ami az uniót illeti, a népek védelmének, és nem a határok elutasításának távlatát szem előtt tartva kell újjáépíteni.

Éric Zemmour a nagy bomlasztás kezdeteként tekint 1968-ra. Ön hogyan emlékszik '68 májusának eseményeire, miképpen értékeli a hatvannyolcasok örökségét?

Hatvannyolcban 15 éves voltam, és úgy éltem meg ezeket a heteket, mint az elkényeztetett gyerekek komédiázását – hiszen azok is voltunk. Sokan ugyanakkor hamar komolyan kezdték venni magukat. Ösztönösen menekültem ettől a dogmatizmustól és az indoktrinációtól. Érdekes, hogy a korszak vezéralakjait, Daniel Cohn-Benditet és Romain Goupilt ma Emmanuel Macron nekihevült támogatói között találjuk. Úgy hiszem, Macronnal a relativizmusra és a jó érzésekre alapozott világ végét éljük, amely csak rettenetes dolgokat eredményezett.