Az előítéletek nélküli lét teljes utópia

„Más ez a PC, mint ami évtizedekkel ez előtti elődje volt: most kirekesztő és azt a szélsőséget termeli ki maga mellé, ami ellen eredetileg küzdött.

Igen, ha komolyan gondoljuk a demokráciát, akkor komolyan kell gondolnunk azt a képességet is, hogy meg tudjuk beszélni egymással az ügyeket. És nemcsak intézményi, illetve makro-szinten igaz ez, hogy például szükség van médiapluralizmusra, hanem mikroszinten is léteznie kell ennek a képességnek. Néha muszáj olyat mondani a másiknak, ami rosszul esik, másoknak pedig szintén szabad számunkra kellemetlen dolgokat mondaniuk. Ez a szükséges, de nem elégséges előfeltétele annak, hogy vitatkozni és érvelni tudjunk. Ez a demokrácia és a szólásszabadság alapja. Ha ezt a lehetőséget elvesszük, és egy védőernyőt vagy burkot képzünk azzal az indokkal, hogy minden, amit mondunk, sértő másokra nézve, vagy felcímkézzük a véleményeket, mint előítéletesség, akkor a demokráciát becsukjuk és felrakjuk a polcra. Be kell látnunk, hogy az előítéletek nélküli lét teljes utópia.

(...)

Tehát amikor azt mondják: »a sokszínűség nem érték« – erről, az értékeket veszélyeztető, kulturális hígulást okozó, szélsőséges sokszínűségről beszélnek?

Lényegében igen. A kulcsszó a társadalmi kohézió, ami nagyon nehezen mérhető, mert minden ország kohéziós »kenőanyaga« más és más. Például az USA-ban a legkisebb közös többszörös, a nemzeti minimum az alkotmány. Mindenki – függetlenül nemtől, származástól, vallástól – betéve tudja az alkotmányt, arra esküszik, azt védi. Nálunk magyaroknál ugyanez a nemzeti minimum valahogy a következőképpen szól: »Amióta világ a világ, a Kárpát-medencét nevezzük hazánknak, itt születtünk, itt élünk, itt halunk, itt szervezzük az életet, s mindezt ezen a mások által nem beszélt, általunk csodásnak gondolt magyar nyelven tettük.« Minden nemzeti minimum és karakter más és más, de valaminek működnie kell, a társadalmi szövet szerepét be kell tölteni, mert különben nagy a baj. Az USA esetében is akkor érezzük, hogy picit megreccsen a erő, ha az alkotmány nemzetegyesítő jellege megkérdőjeleződik – amint ez rendeződik, az amerikai erő is helyreáll. Szerintem pont ugyanerről szól a migrációs kérdés idehaza. »Bár nyitottak vagyunk, hiszen a Kárpát-medence mindig is átjáróház volt, de mióta az eszünket tudjuk, mi magyarok lakunk itt, s mi döntünk arról, hogy mi történjen ezen a területen« – ez az identitásunk alapja.

Sokan mondják, hogy megosztja a migráció kérdése a társadalmat, de a kutatások rácáfolnak erre. Éppen ellenkezőleg, hihetetlen egység van mögötte. S ez nyilvánvalóan nem elsősorban a kormány kommunikációs teljesítményét dicséri, hanem a nemzetkarakter valamilyen megnyilvánulásának kell tekintenünk. Másképp hogyan magyarázhatnánk azt, hogy jelenleg nincs olyan téma, amit a magyarok olyan egységesen támogatnának, mint a kerítést?

Március 15-re emlékeztünk nem régen. Az aktuális konfliktusok, veszélyek által kialakult feszült hangulatban, miről a legfontosabb megemlékeznünk a nemzeti ünnepünkön?

A szabadságszeretetről. Mi egy egyszerű szabadságszerető nép vagyunk, ez szintén kódolva van belénk. Képesek vagyunk arra, hogy ha szabadságot kapunk, akkor nagyon rossz döntéseket hozunk, romba döntjük az országot, de arra is, hogy felvirágoztassuk azt. Viszont, ha nincs szabadságunk, akkor az iszonyú feszültséget generál bennünk, és egyfajta sündisznóállásba helyezkedünk.

BELÉNK VAN KÓDOLVA VALAMIFÉLE REZISZTENCIA A KÍVÜLRŐL JÖVŐ IRÁNYFELMUTATÁSOKKAL SZEMBEN.

Ez valószínűleg nem független a nyelvünktől, a történelmi tapasztalatoktól, de mindenkiben egységesen jelen van. Március 15. is erről szól, erről a szabadságvágyról. Ez nekünk mindig aktuális. Nézzük csak meg, 2018-ban ugyanerről szól a politika, ahogy szólt 1849-ben vagy 1956-ban is. Vagy bármikor a Honfoglalás óta.

Játsszunk asszociációsat. Ha azt mondom nemzettudat, ön azt mondja…

Magyar. Csak ez jut eszembe. Nem tudok más nemzet nemzettudatában gondolkozni.”