Nem tartozom azok közé, akik a nemzettudat minden típusát ördögtől valónak tartják

„Létezik egészséges nemzettudat? Ha igen, milyen?

Szerintem igen. Nem tartozom azok közé, akik a nemzettudat minden típusát ördögtől valónak tartják. Nagyon nehéz szociálpszichológusként megjelölni azt a tartalmi és fogalmi határvonalat, ami az egészséges és az egészségtelen nemzettudatot egymástól elválasztja. Az alapvető tartalmi különbség a kettő között abban rejlik, hogy az egészséges nemzettudat nem fordul mások ellen, míg az egészségtelen ezt teszi. Tegyünk különbséget a patriotizmus és a sovinizmus fogalmak között! A patriotizmus az a fajta erős, kollektív önértékelés és öntudat, ami valamilyen nemzettudathoz, nemzetkategóriához kapcsolódik. A sovinizmus aspektusa mindezt pedig más ellen fordítja: azt az érzést kelti, hogy mi csak más ellenében lehetünk sikeresek.

Kissé erőszakolva, de kivetíthető az egyén-lélektan logikája a szociálpszichológiára, azaz, ha valakinek valóban egészséges és erős a nemzettudata, magas a kollektív önértékelése, akkor nincs feltétlenül szüksége arra, hogy másokat lenyomjon, ezzel bizonyítva magáról, mennyire csodálatos. Az egészséges nemzetkép félelmekkel teli és látszólag magabiztos, de egyébként nagyon sérülékeny. 

Ez hajlamos ellenségességbe, kirekesztésbe átcsapni, mert azáltal próbálja bizonyítani kiemelkedő jellegét, hogy másokat távol tart, mindez a menekültválság kapcsán jól látszik. A nyugat-európai országok befogadóbb attitűdje annak is köszönhető, hogy ott más az elgondolás arról, mi tesz egy nemzetet erőssé. Egy eleve magát erősnek gondoló nemzet érezheti azt, hogy nyithat mások irányába és segíthet nekik, míg Közép-Kelet-Európa inkább azzal akarja megmutatni nagyságát és erejét, hogy kizár másokat a korábbi másodrendűség-érzet elszenvedése miatt. A régió igazi rákfenéje a kollektív nárcizmus. Egy magabiztosnak tűnő, de nagyon törékeny kollektív önértékelés, ami nagyon könnyen csap át agresszióba, hiszen sérülékeny, mindenben fenyegetést és személyes sérelmet lát. Ez könnyen átfordítható más nemzetekkel és kisebbségekkel szembeni ellenségeskedésbe.

Ahol nagyon széles körben létezik az egészséges patriotizmus, az szerintem az Amerikai Egyesült Államok. Ott az amerikai zászló valóban mindenhol jelen van, nem társul hozzá kirekesztő gondolat – a déli zászlóhoz igen, de azt alapvetően szubkultúrák használják felvállalva ezáltal a saját rasszizmusukat –, és bőrszínre, etnikumra való tekintet nélkül nagyon sokan érzik magukénak. Michael Billig úgy fogalmaz: a nacionalizmus egy banális jelenség, mert a hétköznap rítusaiba észrevétlenül belopakodik és szervezi az életünket. Ezt láthatjuk az amerikai zászló mint szimbólum esetében is.

(...)

Összeegyeztethetetlen a magyar nemzeti és az európai identitás?

Lehet, bár inkább új jelenség, hogy ezt a két identitást megpróbálja egymással összeütköztetni a politika. Ha megnézzük a nemzetközi összehasonlító kutatásokat, akkor láthatjuk, hogy Magyarországon 70 százalék, tehát nagyon magas azoknak a száma, akik büszkék arra, hogy európaiak (a Chatham House kutatásában tíz nyugat- és kelet-európai ország közül Magyarországon a legmagasabb ez a mutató, a britek 30 százalék körül mozognak). A mostani kormányzatnak és a nacionalista nemzetértelmezésnek is van Európa-képe, csak ők azt nem az Európai Unióval, hanem gyakorlatilag az EU antitéziseként definiálják, mondván: az feladta a hagyományos értékeket – a kereszténységet, mert nincs benne az alkotmányban; a családot, mert mindenféle »gyanús dolgokat« támogat, mint a melegházasság; a nemzetet, mert föderális struktúrában gondolkodik. Ezzel szemben Európa a nacionalista jobboldalon és az egész európai szélsőjobboldalon is egy pozitív hívószó. A legtöbben, akik muszlim inváziótól tartanak, Európa halált vizionálják és Európa megmentőiként tűnnek fel.

Azt gondolom, hogy az Európai Uniós és a magyar identitás is tökéletesen összeegyeztethető, a többségben ez nem okoz konfliktust. Vegyük azt észre, hogy van egy olyan politikai retorika, ami alapján teljesen más érzületünk támadhat arról, hogy mi van a magyar néplélekben, mintha belenéznénk a kutatásokba. A magyarok nagyobb része büszkébb arra, hogy európai, mint arra, hogy magyar, ami talán szintén nem egészséges. A magyarok többségére nem igaz, hogy csak a magyarságára büszke, semmi másra; ezt kutatások igazolják. Ambivalens értéktartalmak társulnak a magyar szóhoz; nincsen egy igazán erős önértékelés mögötte, ezért csap át néha kivagyiságba: a magyarság ellenséges, kötekedő bizonyításába. 

Általában annak kell bizonyítania, hogy mennyire fantasztikus, aki nem biztos magában. Akinek erős az önbizalma, az nem tartja ezt feltétlenül fontosnak.”