Túl a magyar glóbuszon – hazagondolások egy ázsiai utazásból

Gondolkodtam, hogy két hónap után írjak-e valami bölcset, ilyen coelhósan megmondósat, esetleg tapasztalatokat, hogy milyen volt az út Moszkvától Bangkokig, de inkább nem. Akit érdekel, vágjon bele, és lássa meg azt, amit úgyis mindenki csak a saját szemével tudna igazán meglátni. Vagy olvassa el Balázs egyperceseit. 

Egyvalami viszont nagyon idegesítene a szürke hétköznapokban, ha nem írnám le: „az érzést, mikor sok idő után hazatér az ember”. Úgy alakult, hogy ezt az érzést először 18 évesen Angliából, majd később az USA-ból hazajövet is megtapasztaltam már, de az más volt. Patetikus és nemzeti romantikába hajló. Most, bölcsebben és öregebben, kíváncsian figyeltem, mikor jön el újra, vagy egyáltalán eljön-e ez az érzés.

A szüleim korosztályának külföldre utazni olyan volt, mint egy szegény gyereknek megterítve karácsonyozni. Nem mindenkinek adatott meg és nekik is csak max háromévente. Apám egyszer lenyomott még a '70-es években egy Budapest-Stockholm tripet, és hogy egy perce se menjen kárba, éjfélre időzítette a határra érkezést – amikortól már átengedték. Úgy igyekezett, hogy a határ előtt nem sokkal lerobbant, így Pozsonyig tolhatta hajnalban másodmagával a Zsigulit a szervizbe. Nekünk ezek az élmények, hajnali részegedések már nem adatnak meg, bár helyette vannak mindenféle appok a telefonunkon roskadásig. 

Talán így indultunk mi is neki az útnak, félig felkészülve, megtervezve, átgondolva. Egyvalami volt csak biztos: unjuk már Európát, a Nyugatot, a magyar csip-csup dolgokat, amitől az emberek elmenekülnek.

Az orosz vodka deltavidékén, Moszkvában volna a legnagyobb sansz hazavágyódni, elvégre még mindig közelebb vannak hozzánk szocializációban, mint például a kínaiak, de talán éppen ezért meg se fordult a fejemben. Aztán Jekatyerinburg után, az Urálon túl belém hasított egy ismerős magyar érzés – ha lenne neve, nevezhetnénk bátran hungarikumnak is. Kirázott a hideg, de mégis valamiféle furcsa büszkeség fogott el, hiszen a II. világháború után Szibériába hurcolták el a nagyapám bátyját, ahonnan több mint két év után hazagyalogolt. És ennek a lágernek a felégetett helyétől alig száz kilométerre jártunk. Lehet, hogy erre máshol nem így emlékeznének meg egy happy meal mellett, de nekünk a XX. század csupa ilyen élményeket hozott össze. Ennélfogva a boldogság is keserédessé vált, cukorszirup és rózsaszín vattapamacsok nélkül. 

Ettől persze még nem kívántam meg az Arany Ászok ízét, de valami azért elkezdett motoszkálni bennem. 

Kínába érkezni a hatnapos vonatozás után, zuhany vagy normális wc nélkül nem volt túl kellemes, így Pekingben legalább két nap kellett, mire felocsúdtam az első zuhany okozta transzállapotból. Nem kellett volna. Gyakorlatilag az Ötödik Elem második húsz perce jutott eszembe a városról. A szmogtól nem lehetett látni a napot, és az a minden irányból özönlő 18 millió ember konkrétan visszakergetett lélekben az otthonos, emberléptékű Visegrádi utcába, ami egyszer maga volt a nagyvárosiasság számomra. Aztán Pekinget elhagyva ez az érzés mérséklődött, talán segített az idő,  ugyanakkor jó pár dolog életidegenné vált – a szupergyors vonat és a kedves emberek ellenére is. Na, nem a köpések – mégis csak tíz évig fociztam –, még nem is a szagok vagy a higiénia relatív jellege, hanem a sablonosság miatt. 

A kommunizmus, ahogy a suliban tanítják, egy nagyon gonosz dolog, a demokrácia meg annyira jó, hogy ülj le, ötös! Ezt a tézist a Sztálin-, Pol Pot - és Mao-féle elmebetegek alá is támasztják, csak most nem értem a háromszázzal repülő vonatok létét, vagy egy ekkora ország mindennapjainak megszervezésének mikéntjét. Itt nem felsővezeték-szakadások vagy kátyúk vannak, hanem maximum földrengések, amik emberek tucatjait ölik meg, de pár nap alatt mégis begyógyítják a sebeket. Akkor ezt hogy? Van kommunizmus, ami működik? Az emberi jogokat persze itt nem ismerik, nem tudják, mi az a melegházasság, a sajtószabadság, a nemzeti kisebbségek jogai – de az emberek nagy részét nem is érdekli. Miért? Jobban élnek, mint a szüleik, és különösen, mint a nagyszüleik. Hogy mennyivel? A 80 éves vidéki bácsinak okosabb telója van, mint nekem. 

A sablonosság azonban orwelli kísértet. Mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy néz ki (értsd: öltözik, viselkedik, metrón telózik) és ugyanúgy gondolkodik. Ebben az pozitívum, hogy az emberek, mivel kedvesek, mindenhol kedvesek. A taxis ezért nem egy ügyeskedő szemétláda, hanem egy rajzfilmfigurára emlékeztető tüneményes teremtés. Aki még ha nem is tud angolul, megoldja, hogy a vevőnek jó legyen! És ez kötelmi jogviszony nélkül is épp így működik. A sanghaji pályaudvaron – ahol több ember fordul meg egy fél nap alatt, mint ahányan Budapesten laknak – elvesztettem a pénztárcámat. Mire észrevettem, már az információs pultnál volt másik három sorstárs tárgy mellett. És nem azért segített a biztonsági őrtől a kalauzig mindenki egy emberként, mert európai kék szemem van, hanem mert ez a kultúrájuk része. Az utca embere úgy mosolyog egymásra, ránk, mindenkire, mintha a Micimackó kellékei közt sétálgatnánk. Lehúzás helyett bocsánatkéréseket, esetenként elismerő szavakat kaptunk, ahogy ők nevezik, a „figyelmességért”. Ez mellesleg az alkufolyamatokra is igaz: „Hozzászoktunk az amerikaiakhoz, angolokhoz. Ti mégis honnan jöttetek?” Ez a büszkeség is némi honvágyat ébresztett, de korántsem eleget. Több kell annál, hogy nem lettünk kevesebbek.

Otthon utcáról utcára, faluról falura változnak az emberek, a kultúrák. Itt nem. Mindenkinek jók az egyenmegoldások, egyendolgok.

Ennek eredményeképpen a jól csengő uniós reklámszöveg ellenkezője lett a zsinórmérték: a hasonlóság gyönyörködtet. 

Érdekes, hogy a szuperfejlett és lassan világelső Kínában sokkal inkább fellelhető ez a kortárs sci-fi hangulat a sablonokról, mint a szintén kommunista Vietnámban. Kínában 4000 kilométert kellett utazni, hogy a rizs mellett legalább krumplitermelő vidékre tévedjünk: Vietnámban ez a mértékegység maximum 100 kilométer. Nem beszélve az épületekről, a buszokról és a márkákról. Amikor otthon félünk a globalizáció ártalmas hatásaitól, azt hiszem, az ilyen egyenruhákra gondolunk, amiben mindenki ugyanolyan és ugyanúgy is gondolkodik. Persze mégis hatékony és működik. Összezavarodtam.

Vietnámban nincs metró, nincs szupergyors vonat és nincs telózgató embertömeg harminc fokban megdöntött fejekkel. Van viszont még több robogó, egymásból nyíló családi étterem, árusok kollázsa és persze az állandóan mosolygó arcok tömkelege. Mintha az egész ország ismerné és szeretné egymást. Pedig mennyit szenvedtek, és még most is mennyire szegények, de mégis jobban élnek, mint mi – vagy a svédek, a dánok, a pirézek. Hogyan? A szomszédos Kambodzsában a polgárháborút népirtás is kísérte, de mégis megbékéltek az élettel, képmutatás és őszintétlenség nélkül. Ilyenkor akarva-akaratlanul haza gondolok és elszomorodok.

Ki hogyan dolgozza fel a történelmet, ki miképpen használja vagy dolgozza fel a sérelmeket, ki hogyan fér meg a másikkal? E kérdésekre minden társadalom időről időre keresi és talán ad is választ. Mielőtt azt gondolnánk, hogy nálunk jobban senki sem szenvedte meg a XX. századot, így a magyar széthúzás természetes jelenség, gyorsan ki kell ábrándítanom mindenkit. Mongóliától Kambodzsáig emberek millióit ölték meg és romboltak le évezredes kultúrákat, templomokat. A levegőbe feldobált csecsemőket lőtték le az anyjuk előtt vagy épp erőszakolták meg a család szeme láttára a nőket, kislányokat. El, majd megint el, majd visszacsatoltak területeket. Éhínségeket idéztek elő hozzá nem értéssel, a városi lakosságot átnevelés céljából a vidékre kényszerítették földet művelni, és még hosszan sorolhatnám.

„Soha többé nem akarunk háborút!  Számunkra a béke és a tolerancia a legfontosabb.” Ezt mondták nekem Hanoiban, majd ezt Phnompenben ezzel egészítették ki: „Ami volt, megtörtént, és nem szabad elfelejteni; de ez nem jelenti azt, hogy ez az emlékezés tölti ki az életet. A gyerekeket úgy neveljük, hogy az egész ország egy család legyen.” Giccses, ugye? De amikor a korosztály szerint elrendezett koponyakupacokat láttam a Pol Pot-féle Killing Fields sztúpájában, rögtön nem tűnt olyan giccsesnek. Ha ezek az emberek, akik sokszor a vörös khmer vagy az amerikai, japán (halál)táborból való megszökésnek köszönhetik az életüket, így állnak az élethez, sőt egymáshoz, akkor mi miért nem? És akkor elszorított valami. Már megint valami borzalom juttatja eszembe a honvágyszerűségemet? Az alig kétszázalékos sörök nyílván nem fogják, ahogy az ételek sem. Sőt, a különbözőségek sem, hiába tudnám napestig sorolni őket. Sokkal inkább a hasonlóságok és az abból kikanyarodó utak emlékeztetnek arra, hogy milyen lehet most otthon. Hiszen mi másképp dolgoztuk fel a múltat és másmilyenek is lettünk ezáltal. Mert teljesen másik utakat választottunk talán mindig is.

Sokszor kérdezték az elmúlt két hónap során: „Na milyen? Kosz van, mocsok van?” Vagy azt, hogy: „Jobb mint otthon? Én a helyedben vissza se jönnék.” A kedvencem: „Tényleg olyan buták és csórók, mint mondják?” 

Hiszen másképp is működhetnek jól a dolgok, mint ahogy megszoktuk. Használjuk az előítéleteinket arra, hogy próbára tesszük őket. Hiszen Ázsia se jobb vagy rosszabb hely, mint Európa, csupán más. Sokkal. Önismereti tesztnek tökéletes, és annyira már tényleg nem elérhetetlen, mint volt korábban. A Bangkok-Budapest út távolságban és árban sem vészes. Az más kérdés, hogy a thaiok már nagyon is tudják, mi az a turizmus, így aki nem a leginkább európaiakra szabott országra vágyik, az ne ide jöjjön, vagy legalább is ne feltétlenül csak ide. Holott jó adag ártatlanságba, toleranciába és önzetlenségbe itt is bepillanthatunk. Kevés nép tudja úgy szeretni a királyi családját vagy tartani a buddhista hagyományokat, mint ők. De mégis virágzik a szexipar és a szórakoztatás minden válfaja. Újfent összezavarodtam. 

Minek? Minek akarnám megérteni? Ahhoz már késő. Elfogadni kell, hogy itt ilyen, otthon meg nem. 

Mindezek után a reptéren várva és visszatekintve Európába, próbáltam rájönni milyen érzés ma a XXI. században, a húszas éveim végén járva magyarnak lenni. Mit jelent nekem ez az egész? Voltak definíciók, de azokat még a nyugatosok írták, azóta eltelt száz év.

Mi az, ami a nyelvnél is erősebb kapocs? Amiért a legcinikusabb 444-es újságíró, de még Bencsik András is ugyanúgy tud örülni egy-egy sikernek – maximum mást írnak róla. Mi az a keserédes érzés, ahogyan csak Hegyeshalomra, Ferihegyre és a Dunára lehet gondolni? Ami miatt a humorunk a legjobb a világon, de csak mi értjük meg. Amiért mindenkinél okosabbak vagyunk és a goulasht gulyásnak írják, és persze Liszt akkor is magyar volt és nem osztrák! Amiért nem lehet elfelejteni azt, akik vagyunk, és amiért már ötéves korban is késő lenne elköltözni, pedig mennyi mindent kellene máshogyan csinálni, nem? 

Mennyi nemzedék kell még, hogy ne csak szavaljunk erről és siránkozzunk, hanem tegyünk is érte valamit. Hogy egymás fúrása, túrása helyett nyugisabb, vidámabb történéseket, mondatokat, gesztusokat is összehozzunk egy átlagos napon. Ettől még mindenki úgy ihatná a fröccsét, ahogy eddig és szurkolhatna annak a pártnak, aminek akar. Csak kicsit másképpen. Ha csak annyian vagyunk, mint egy kínai előváros lakossága, más választásunk nemigen van. Máskülönben az ég koromfekete lesz.

Ázsiában el tudnak vonatkoztatni a politikától és a magasröptű gyűlölködéseket sem viszik haza, egyszerűen nem foglalkoznak vele. Szakmaibb és az életet meghatározóbb kérdések foglalkoztatják a helyi Pista bácsikat és Mari néniket, például a gazdaság. Hiába a kommunizmus, az egymás elleni uszítás gyakorlatilag már nem létezik. Sőt, az emberek kizökkenthetetlennek tűnnek a békéből – halkan jegyzem meg, hogy ez többé-kevésbé igaz a demokratikus Thaiföldre és Kambodzsára is. Nincsen az ilyesmire kereslet, és hát a kereslet határozza meg a kínálatot, nem?

Nem bízom az idősebb korosztályokban. 

Jézusom, ha hazagondolok, tényleg ez a kép villan be? Ijesztő. Rohadtul ijesztő! Kell, hogy legyen otthon valami más is!

Ezen csak mi tudunk változtatni vagy a nálunk is sokkal fiatalabbak. Nem a nagy monológokkal vagy térítéssel, hanem a mindennapokban, a hétköznapi reggeleken, máshogy, másként kezdve egy napba, a munkánkba, az emberi kapcsolatainkba. Lássuk be, végső soron magunkért tesszük ezt és nem másért. Ehhez még a politika se kell. A közvélemény határozza meg a politikát és nem fordítva. 

Ahogy pakolgattam, az emlékeim között bevillant az a szibériai érzés. A szülők, a barátok, a Nyugati, a lángos..., de nem jöttem extázisba. Baj van. Lecsuktam a gépet és felszálltam az Oslóba tartó járatra.

Benga nagy szőke emberek, citromízű tekintettel – Európa, de hiányoztál! Aztán egy Petersen felcsapta a laptopját a telója mellé, és közben végigfincsizte a híreket. Körbenéztem és lesápadtam. Leszámítva a 48-as lábát, hasonló volt a kép, előttem is itt a teló és egy laptop. Ugyanilyen vagyok én is?

Eltelt úgy két hónap, hogy eszembe se jutott semmi ilyesmi, de csak kell lennie valami különbségnek. Semmi bajom a norvégokkal, de nem akarom magamat egy steril nyugatinak látni, amikor tudom, hogy nem vagyok az. És akkor bevillant.

Magyarnak lenni ma annyit jelent, mint szeretni az ellentmondásokat és ragaszkodni hozzájuk. És nekünk rengeteg ilyen ellentmondásunk van – amit a világ vagy megért, vagy nem. Az így keletkezett speciális világban ráadásul csak a születéskor elsajátítható nyelven beszélünk, ami még inkább konzervál. De azt hiszem, 

Addig is azonban nehéz szívvel lépünk át a határon és nézünk szembe a lassan múló kádári léttel, a Pista bácsikkal és Pista nénikkel. Utálod, de épp ezért szereted is őket. Persze, valahol mind szeretnénk norvégok lenni egy kambodzsai gimnázium éves fenntartására szánt mennyiségű fizetéssel, de azért mégsem. Kicsit másképp. Kicsit nagyon. Na jó, a fizetés jöhet, a többit meg majd okosba' megoldom én, itthon.

Amikor hazagondoltam, az a temérdek apró mutáció jutott eszembe, amik valóban visszahúznak – mert máshol nem esznek kenyeret zsírral, nem hallgatnak kedvtelésből szuper szomorú zenéket, és nem fizetnek azért, hogy a saját hülyeségükön sírva nevethessenek. Hazajönni ezért különleges, elgondolkodtató, fájdalmas, terhes, de mégis az egyetlen, kitörölhetetlen szerelem. Máshol soha nem lesz ugyanilyen.