Az igazi deformációt nem önmagában a hatalom okozza

„A fejlődéslélektani kutatások szerint a fiatalokat vonzzák az adott rendszer ellen lázadó új mozgalmak, még akkor is, ha ezekre csak az alternatíva mentes érvelés jellemző. A Momentum nem jelent konkurenciát ez alapján az erőtér építésben?

Kicsit körte-alma összehasonlítás, hiszen amiben én most gondolkodom, az pont nem a  pártpolitikai versengés. Arról nem beszélve, hogy ez az új pártkezdemény fényévekre van attól a gondolati körtől, aminek az erőterét hiányolom. Amúgy hitvány dolognak tartom, ha egy politikai kezdeményezés úgy lép porondra, hogy elhazudja, amit valójában a világról gondol. Az úgy nem megy, hogy kilépsz a placcra így »ideológiailag nem tartozunk sehová!« meg »Ja majd ki fogjuk találni!« – ez az emberek becsapása. Ha megkapargatjuk a felszínt, ugyanazzal az újtípusú liberális, szélsőközép kezdeményezéssel van dolgunk, mint ami most Franciaországban a Macron-féle párt vagy a spanyol, lengyel, horvát újliberális pártok. Persze abban van igazság, hogy az új generációk – de nem csak hazánkban vagy Kelet-Európában – ahogyan kiüresednek a bevett konzervatív vagy szociáldemokrata pártok, új politikai lehetőségeket keresnek. S tényszerű az is – lásd ahogy a horvát újliberális párt a zöldektől elvont szavazatokat – nagyon apró, pillanatnyi, benyomásbeli különbségek azok, amik eldöntik egy fiatal szavazónál, hogy egy zöld-radikál balos, egy nemzeti radikális vagy éppen egy szélsőközép pártra szavaz. A posztmodern politikában lehet valaki úgy is radikális, hogy meg sem mondja mit akar megváltoztatni. Az érzületek és benyomások pedig – rövid távon mindenképp – fontosabbak, mint a megvallott közpolitikai programok. Hosszú távon persze az utóbbi sem megspórolható.

(...)

Ebben a szerepben pedig egészen könnyen ki lehet égni. Az erőtér-építésben van sikerélmény, nem fenyeget a kiégés veszélye?

Ettől nem tartok, mert ez egy tisztán személyes vállalás, nem tartozom elszámolással  senkinek, csak a saját lelkiismeretemnek, naptárhoz sem vagyok kötve. Ha úgy mész csatába, hogy nincs mögötted hadsereg: na, az a lélekölő.

A politikusok közszereplők, nagyobb támadható felülettel bírnak. Tényleg politikusnak lenni az egyik legstresszesebb munka, vagy ez csak sztereotípia?

Nekem voltak közszerepléseim a pártpolitizálás előtt is, de az persze egészen más, mint egész személyiségeddel kint lenni a placcon, óránként forogva a nyilvánosságban. A stresszfaktor nem is az volt, amikor az ellenfél pártokkal volt ütközés, az egész kellemes adrenalinlöket inkább, legalábbis számomra. Amivel nehéz megbirkózni, az a hirtelen nyilvánosság. Előnynek éreztem, hogy én nem akkor találkoztam először a kamerákkal, de láttam olyat is, akinek az első munkahelye volt a Parlament és soha nem pörgött korábban nyilvánosságban, még egy beszédet sem tartott. Én hozzá voltam szokva valamennyire a sajtóhoz és persze a tárgyalóteremhez, a váratlan helyzetekre való reagáláshoz. Aki soha nem találkozott még ilyennel, annál ez veszélyes, mert az ilyen szintű nyilvánosság nagyon tudja deformálni a személyiséget. Az nekem is veszélyes volt, hogy ki voltunk téve a placcra és nem volt védelem. Mögöttünk nem volt olyan apparátus, mint amilyen mondjuk a kormánypártoknál lehet.”