„Nem kamu. Tényleg nem emlékszem” – hiába vegzálják a rendőrök az oknyomozó újságírót

Lázár János a csütörtöki kormányinfón elítélte, hogy azzal vegzálja önt a rendőrség: adja ki a forrását. Hallotta? 

Persze, hallottam, bár nem élőben, de a cikkeket olvastam róla. Jól is esett. 

Matolcsyék feljelentése miért nem? Helyreigazítást nem kértek, tehát elismerték, hogy igazat írt arról, hogy az MKB Bank megvételével mi, adófizetők nagyon rosszul jártunk és erről Matolcsyék tudtak is. Hát van ennél nagyobb elismerés a szakmánkban?

Kétségkívül van jó oldala az ügynek: az a mennyiségű bátorító telefon és üzenet, amelyet kaptam... A születésnapomon nem jön fele ennyi sem. Mégis van azért két szempont, amely miatt az egész média szempontjából aggasztónak látom a történetet. Az egyik, hogy közpénzeket érintő, valós tartalmú cikk miatt egyes vezetők büntetőfeljelentéssel élnek, ezt látják helyes eljárásnak. Ez nem jó hír. Az sem, hogy a bűnüldöző hatóság ilyesmit befogad.

A sajtószabadság apostolaiként fellépő amerikaiaknál is van ilyen. Feljelentés, nyomozás... A rendőrség nem, csak a bíróság kötelezheti az újságírót forrása felfedésére. Itthon ugyanez a helyzet. Szóval: miért is sajtószabadság-kérdés az ön tanúkénti kihallgatása?

Ha a nyomozati bíró nem látja majd indokoltnak a rendőrség kérését, ha nem lát súlyos bűncselekményt, amelyet kizárólag a forrásom kiadásával lehetne feltárni, akkor mondhatjuk, hogy teljesen normális történet ez, nincs itt semmi látnivaló. A feljelentés nem is ellenem született, hanem ismeretlen tettes ellen: nem gyanúsítottak meg semmivel, csak tanúként hallgattak ki, valóban. Mondhatnánk tehát, hogy semmi extra nincs a történetben. Az imént említett két aspektus viszont mégiscsak az. Sorolhatjuk az ügyeket az V. kerületi ingatlanoktól az alapítványi történetekig, amelyekben az ügyészség elutasította a nyomozás megindítását is. Ebben az ügyben mégis nyomoznak. Érzek azért némi aránytalanságot. 

Ha a bíró mégis úgy dönt, hogy ki kell adnia a forrását, megteszi?

Nem tehetem meg. 

Soha nem tenné, vagy konkrétan ebben az ügyben nem?

El tudok képzelni olyan helyzetet, amikor erkölcsi szempontból nagyon is mérlegelhető, hogy akár a forrását is kiadja az ember. Ha például arról van szó, hogy egy pedofil gyerekgyilkos elfogásához a forrásomra van szüksége a hatóságnak - az ilyen helyzet. A mostani viszont egyáltalán nem. Itt annyi történt, hogy hosszú háttérbeszélgetéseket folytattam egy súlyos közpénzeket érintő és vélhetően nem megfelelően végigvitt ügyről, az MKB Bank adásvételéről. Az adófizetőket tájékoztattam arról, minek következtében, kinek a tudtával és mire megy el a pénzük. Ilyen esetben nyilvánvalóan nem tárnám fel annak a forrásomnak a kilétét, aki anonimitást kért. 

Börtönbe is menne a forrás védelmében?

Nem hiszem, hogy életszerű a felvetés, de az biztos, hogy inkább vállalnék bármilyen jogkövetkezményt. Nemhogy tükörbe nem tudnék nézni, ha nem így tennék, de a munkámat sem tudnám végezni többé. Nem lenne forrás, aki szóba állna velem. Ilyen dilemma elé viszont valószínűleg nem fogok kerülni: szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy cikkemmel semmilyen üzleti titkot nem sértettem és nincs olyan tényállás sem, amely a három évig terjedő szabadságvesztést bárhogyan indokolhatná.

Miért ilyen biztos ebben?

Olvasták a cikket? 

Hogyne.

Akkor tudják, hogy egy jelentéktelen kis mondat miatt indult az egész eljárás.

„Lapunk úgy hallotta, nem sokkal az után, hogy Lázár lett a gazda, levelet kapott Matolcsytól, amelyben a jegybankelnök jelezte, hogy az MKB már rövid távon is sok tízmilliárdos tőkeemelésre szorul a fizetésképtelenség elkerülése miatt, és a cechnek még nem is ez lesz a vége (forrásaink 75, majd 200 milliárd forintos tőkeemelési igényről tudtak).”

Így van. Ez az.

A cikkben nyilvános adatokkal is remekül bizonyította, hogy az MKB nagyon rossz vétel volt az államnak. Azaz nekünk, adófizetőknek. Minek kellett beleírni egyáltalán ezt a levél-ügyet?

Nyilván jobban jártam volna, ha nem írom bele, de teljesen súlytalannak tűnt. Apró értesülés, semmi több. Nem is emlékszem, ki adta az információt arról, hogy Matolcsy levelet írt Lázárnak. Ennyire súlytalannak.

Szakmai díjakat halmozó újságíróként ilyen feledékeny lenne? Hm...

Vicces, de már akkor nem volt fogalmam róla, hogy a tizenöt háttérbeszélgetés melyikén hangzott el ez a levélügy, amikor néhány nappal a cikkem megjelenése után, 2015 januárjában az MNB az első közleményt kiadta a témáról. Nem az elmebeli képességeimet tartom gyengének, de az elmúlt három évben vagy 15 MKB-s cikket írtam. Öt került ezek közül a Figyelő címlapjára. Hogy a 22 hónappal ezelőtti cikkben ki mondta a levelet - ha megfeszítenének, akkor sem tudnám megmondani.

Megfeszíteni talán nem fogják, de fenti állításával kapcsolatban vállalná mondjuk a hazugságvizsgálót?

Persze. 

Azt hittük pedig, ez a „nem emlékszem” azért kamu.

Nem az. Eleinte egyébként nem is vettem komolyan, hogy az MNB feljelentést tesz az ügyben. Amikor ezt bejelentették, azt hittem, csak amolyan üzenet a belső munkatársaknak, hogy a jövőben ne merjenek információt adni senkinek. Arra végképp nem számítottam, hogy ebből nyomozati szakasz is lesz.

Mikor tudta meg, hogy mégis?

Úgy három hete. Kaptam egy idézést, de a tárgy nem volt megjelölve. 2015-ös volt viszont az ügyszám. Akkor villant be, hogy erről lehet szó, de nem tudhattam biztosan. Azt azért sejtettem: nem olyasmi lesz, hogy mondjuk ittasan bevertem egy ablakot valahol - olyan emlékem ugyanis nincs. Mindenesetre nem is készültem nagyon a kihallgatásra, hiszen nem tudtam, tényleg erről lesz-e szó. 

Mikor dönt a bíró, hogy kötelezi-e a forrása felfedésére?

Ezt sem tudom, de amint mondtam: akármire köteleznének, ha akarnék, sem tudnék válaszolni. Persze ez fordítva is igaz: ha tudnék, sem akarnék.