Egy szabad író nem lehet polkorrekt – Interjú Orbán János Dénessel

Az Előretolt Helyőrség íróakadémiai táborában beszélgetünk: milyennek látja a pályakezdőket projektvezető oktatóként és mentorként?

Nagyon elégedett vagyok szinte az egész csapattal, de persze azt sem állíthatom, hogy teljesen ismerném őket, hiszen elég rövid idő telt el az akadémia indulása óta. Kicsit betett nekünk az, hogy a pályakezdők java része érettségizett, szakdolgozott vagy államvizsgázott, emiatt egy másfél hónapos csúszással tudtuk megkezdeni az oktatást. Az első pár hónap elsősorban inkább ismerkedés, összerázódás, hogy minél jobban személyre tudjuk szabni az oktatást. Nagyon jó és széles merítés jött össze a bojkott ellenére, nagyon lelkesek a jelentkezők. És ez már fél győzelem. Hiszen nyilván mindenki tehetséges – tehetségtelen embert nem is vettünk volna föl –, de nem elsősorban a tehetségen fog ez múlni, hanem azon, hogy ki tanul többet, ki szerez minél hamarabb minél nagyobb műveltséget. 

Minden modern eszme ellenére én fenntartom azt, hogy aki nem hiperművelt, az nem fogja sokra vinni ebben a szakmában. Akárki akármit mond, nagyfokú műveltség szükséges ahhoz, hogy nagy író legyen belőled. Kiváló demonstráció volt ez a mai nap, amikor három nagy tudású, agyonművelt ember tartott előadást (Nényei Pál, Makkai Ádám, Zalán Tibor – a szerk.). Szerintem ez tanulságos volt és igazolta: ahhoz, hogy nagy legyél, elsősorban rengeteget kell olvasnod. És kell tudnod az olvasmányaidat szintetizálni is. Tehát nem elég az információ felhalmozása, hanem a szintetizálás is nagyon fontos. 

Mennyi pályázat érkezett be? 

Mentor kategóriában 19 pályamű érkezett be, pályakezdő kategóriában majdnem hetven. Tíz mentort terveztünk felvenni és tizennégyet vettünk fel. És nem húsz pályakezdőt, hanem huszonkettőt. És még így is kimaradtak olyanok, akikben jó potenciált láttunk. De tovább már nem tudtuk bővíteni a keretet. Be is hívták a pályázókat beszélgetésre. Először az írásbeli anyag alapján szelektáltuk a pályázókat, aminek szakmai önéletrajzot, szövegmutatványt és motivációs levelet kellett tartalmaznia. Majd kiválasztottuk a legjobb harmincötöt és behívtuk őket szóbeli beszélgetésre is. Voltak, akik javítottak, és voltak, akik lerontották az eredményüket. Ebben a szakmában azért fontos a kommunikációs képesség is. Jó, természetesen elsősorban az számít, hogy mit tudsz írni; de nagy lépéselőnyt jelent, ha jó előadó vagy, meg tudod szerettetni a személyiségedet is a közönséggel, tehát nem csak a művek vannak, hanem arc is társul hozzá, esetleg egy jó beszélőke is.

Ez a csapat mennyiben különbözik az Előretolt Helyőrség generációjától?

Sok mindenben különbözünk. Más generáció és más tartomány. A kisebbségi lét meghatározza az embert. Az erdélyiek általában életrevalóbbak, talpraesettebbek, a jég hátán is megélnek. Nagyobb ambíció szokott lenni az erdélyi emberben, nagyobb a bizonyítási vágy is és a dac is. És más kor volt. Mi nem okostelefonon szocializálódtunk és a világhálón, hanem inkább könyvtárban. Nekik sokkal hiányosabb a műveltségük, de hát ez generációs probléma. Én vehemensen sulykolom, hogy olvasni kell, be kell pótolni. Szerencsére be lehet. Itt irányított olvasás történik. Ha hallgatnak az oktatókra, mentorokra, szerencséjükre csak jó műveket fognak elolvasni és megkímélik magukat a felesleges olvasmányoktól. 

Önök anno megkímélték magukat?

Mi ezt nem mondhatjuk el magunkról, csak egyetemen kezdtük el az irányított olvasást. Én például gyermek- és kamaszkoromban irányítás nélkül összeolvastam mindent, ami a kezembe került, és ami a brassói, elég gyengén felszerelt magyar könyvtárakban volt. Például sok szovjet művet is, amit így utólag visszanézve szívesen kihagynék és kitörölném az emlékezetemből, és inkább elolvasnék egy Jókai-regényt ötször. Afelé tereljük őket, hogy tényleg csak jó és fontos alapműveket, kultkönyveket olvassanak, amik fejlesztik a kreativitásukat. A műveltségi szint a fő különbség. Az érzék ugyanaz. Ösztönösen is érzik, hogy mi a lényege az irodalomnak. Ha marad ez az ambíció és szorgalom, akkor jó eséllyel vágnak neki ennek a pályának.

„Sajnálatos módon az irodalomhoz az út Budapesten keresztül vezet”

A Kárpát-medencei Tehetséggondozó hangsúlyozottan nem csak a határokon belül kíván tevékenykedni. Volt határon túli kvóta a pályázók felvételénél?

Számoltunk kvótával, de nem kellett alkalmazni, mert akik bejutottak, azok meg is érdemelték a műveik alapján. Erdélyben nincs probléma az utánpótlással, ott van az Előretolt Helyőrség évtizedek óta. Ott található jelenleg a legjobban működő magyar irodalmi intézményrendszer, nincsen klikkesedés, legfeljebb csak egymásra morgások, de belháborúk nem. Van megfelelő mennyiségű fiatal, nem kell aggódni, hogy 20-25 év múlva nem lesz, aki írjon. De Kárpátalján bizony aggasztó a helyzet, Délvidéken is, és meglepő módon Felvidéken is, pedig Felvidéken a szlovák kormány tisztes összegekkel támogatja a magyar irodalmat, a folyóiratokat, kiadókat, annak ellenére, hogy nem magyarbarát. Nagy alkotók vannak Felvidéken, de valahogy a negyven alatti generációkat nem látjuk. Alig-alig van említésre méltó név Csehy Zoltánék nemzedéke után. Délvidéken meg Kárpátalján a kivándorlás is problémát okozott. A nyomor és a háború. Egyharmadára, egynegyedére csökkent a magyarság száma e két tartományban, tehát ez érthető. De Felvidékről messze nem volt akkora az elvándorlás, mint a többi tartományból, és az anyagi feltételek is adottak, még sincs mozgás. 

Találtak azért onnan is alkotókat?

Mindenképpen akartunk egy felvidékit, egy kárpátaljait és egy délvidékit. De ha nem lettek volna odavalósiak a pályázók, akkor is felvételt nyertek volna pusztán a műveik alapján. Viszont igazolódott a teória, hogy bárhonnan jöhetnek jók. Az egyik zsenigyanús tanítványunk egy világ háta mögötti faluból származik, teljesen autodidakta módon már olyan verseket ír, hogy nyugodtan be lehetne ajánlani a Magvető Kiadóhoz. Sajnálatos módon az irodalomhoz az út Budapesten keresztül vezet. Velem is így történt. Én annak köszönhetem, hogy befutottam, hogy megfelelő mennyiségű időt töltöttem el Budapesten és részt vettem az irodalmi életben. Anyagilag meg tudtam engedni magamnak. De nem mindenki tudja. Gondoljuk el, hogy van valahol Kárpátalján egy eldugott településen, vagy Erdélyben, vagy vidéken, egy magyar tanyán egy ki tudja, milyen tehetség, akinek egyszerűen nincs elég pénze arra, hogy havonta bár egy hetet Budapesten töltsön, habzsolja az irodalmi életet, megismertesse magát a szakmabeliekkel és az ő segítségükkel aztán a közönséggel.

Milyen a mobilitás ma?

Állítom, hogy manapság – ezt már nyilatkoztam egyébként – nehezebb eljutni Érmindszentről Budapestre, mint Ady idejében. Nagyon Budapest-centrikus lett az irodalom, esetleg még néhány fontosabb megyeszékhelyen beszélhetünk irodalmi életről, ami általában egybeesik a nagyobb egyetemi központokkal. Így Szegeden, Debrecenben, Pécsett és Kolozsváron aktívabb az irodalmi élet, de máshol nem annyira. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó tényleg arra hivatott, hogy megteremtse az esélyegyenlőséget. De ez nem azt jelenti, hogy tehetségteleneket akarunk fölpumpolni. Hanem ha valaki pályázati úton bebizonyította a tehetségét, akkor nehogy már anyagiakon múljon, hogy elveszítünk egy leendő Ady Endrét vagy egy leendő Nemes-Nagy Ágnest. Itt van öt-hat zsenigyanús gyerek. És bizony a többiekből is sok potenciál sejlik.

Hogy oldják meg a vidéki és határon túli pályázók budapesti oktatását?

Biztosítunk nekik kollégiumi elhelyezést. Az ösztöndíj összege pedig igazodik a szociális helyzethez és a lakóhelyhez is. Volt, aki kapott okostelefont és laptopot is, hogy ne induljon hátrányból a többiekhez képest.

„Nincs értelme kompromisszumokat kötni, úgysem fogunk közös nevezőre jutni”

A mentorokat és az írónövendékeket ki választotta ki?

Az oktatói gárda képezte a zsűrit. Nem mondom azt, hogy nem szerettem volna egy másik, nagyobb merítésű oktatói gárdát és zsűrit. De ahogy kitudódott, hogy létrejött ez az intézmény, azonnali vehemens támadássorozat indult el. Eleinte megpróbáltam békésen kezelni, tehát a kiegyezés felé terelni. De odáig fajult agresszivitásban, hogy azt mondtam: nincs értelme kompromisszumokat kötni, úgysem fogunk közös nevezőre jutni, mert nincs meg a közös nevezőre jutás szándéka. És akkor felvállaltam, hogy igenis javarészt egykori tanítványaimból és veterán harcostársaimból legyen a zsűri. Bevállaltuk azt a felelősséget, hogy mi elbíráljuk a pályázatokat és elkezdjük az oktatást, annak reményében, hogy egy bizonyítási idő után sok szakember meg fogja gondolni magát. Nagyon remélem, hogy a jeles magyar írók, akiket pártállástól függetlenül szándékozunk meghívni mesterkurzusokra, találkozókra, félre fogják tudni tenni a politikai ellenérzésüket annak érdekében, hogy ezek a fiatalok jó irodalmat ismerjenek meg. Hátha ők majd túl tudnak lépni azon, amin a mi generációnk nem tudott túllépni: ezen a szekértáborosdin.

Többeket felkért oktatónak, akik elutasították. Tudna esetleg neveket mondani?

Nem szeretnék nevet mondani, a diszkréció az diszkréció. Egyébként nem volt durva elutasításban részem. Többen várakozó álláspontra helyezkedtek. Nem a legvéresebb szájú ellenzőket kértem föl nyilván, hanem olyan embereket, akiket ismerek és tudom, hogy objektív gondolkodásúak. De sajnos a mai Magyarországon alig-alig van olyan alkotó, aki a maga ura, akinek ne számítana a szekértábor véleménye, ahová tartozik. Ez egy nagyon szomorú dolog, azt mondhatjuk, hogy van Magyarországon cenzúra, mégpedig öncenzúra. Nem mersz leírni bizonyos dolgokat, mert akkor a pályatársaid kikezdenek. Nem írhatsz le bizonyos szavakat, tabutémák vannak, és ezáltal a művészi szabadság súlyosan sérül. Nem mehetsz el bizonyos helyekre, nem jelenhetsz meg bizonyos személyek társaságában. Ott van a polkorrektség problematikája is. Egy szabad író nem lehet polkorrekt. Nem lehet az, hogy nem írhatsz le bizonyos dolgokat. Szerintem a művészi szabadság az minden szabadságok legszentebbike kéne legyen, és semmilyen, de semmilyen cenzúra alá nem volna szabad vetni.

Mégis kivárással találkozott?

Többen azt mondták, hogy várjunk pár hónapot, hogy merrefelé alakul ez a dolog. Ez az egész viszonyulás nem nagyon lepett meg. Annak idején, a kilencvenes évek közepén ugyanígy történt Erdélyben is. Az Előretolt Helyőrség mint frissen berobbant és meglehetősen agresszív mozgalom még politikai ellenkezésbe és egyházi kiátkozásba is ütközött. Még a közönség se fogadta egyértelműen, hiszen az akkor még nagyon prűd Erdélyben botrányosan hatott az a szabadszájúság és az a túlfűtött erotika, ami az Előretolt Helyőrség íróinak java részét jellemezte. Úgyhogy még több fronton kellett megküzdenünk, mint itt most Magyarországon. Másfél-két éven belül sikerült bebizonyítanunk, hogy ez egy jó dolog. Az Előretolt Helyőrség a minőség felmutatása révén megkerülhetetlenné vált. Ezért volt az, hogy bármilyen román vagy magyar kormány regnált, az Előretolt Helyőrségnek mindig kijárt a támogatás. Nem azért, mert szerettek vagy nem szerettek, hanem egyszerűen minőségi okokból megkerülhetetlenek voltunk és hát sokan is voltunk. Azért mondom, hogy 45 író, aki most itt ebben az Akadémiában pályakezdőként vagy mentorként részt vesz, nem egy könnyen megkerülhető társaság. Főként, hogy vannak nagyon nagy nevek is és nagyon ígéretes tehetségek a mentorok és az oktatók között. A pályakezdők pedig egy-másfél éven belül bebizonyítják, hogy megérdemelték a beléjük vetett bizalmat.

Folytatódik a program? Kiírják a pályázatot jövőre is?

Jövőre szeretnénk egy kritikusi pályázatot kiírni. Az idei szépirodalmi pályázat volt, de szeretnénk 8-10 fiatal, pályakezdő kritikusnak is ösztöndíjat adni és bevonni őket a munkába. Hogy mikor indul a következő csoport, azt majd eldöntjük. Meglátjuk, mennyien maradnak meg a mostaniak közül. Megtörténhet, hogy néhány hónap múlva esetleg megválunk olyanoktól, akikben csalódtunk, akik nem fejlődnek a kellő iramban, vagy netán kiderül róluk, hogy mégsem gondolták annyira komolyan. Nyilván szalagra sem lehet gyártani az írókat és nincs szükség százakra. Nem az a cél, hogy minden évben húsz pályakezdő elinduljon. Szerintem két-három évenként. Meglátjuk, ez kiderül.

Milyen együttműködést tervez a többi írószervezettel?

Egyelőre nem tervezek semmilyen együttműködést. Nem írószervezetekkel akarok együttműködni, mert egy írószervezettől nem lehet tanulni. Írókkal, vagyis egyénekkel akarok együttműködni. Magyarán a jó írókat, jó kiadóvezetőket, jó szerkesztőket akarom meghívni. A magyar irodalmi szakma legjobbjaival szeretnék együttműködni mesterkurzus, találkozók, akár oktatás erejéig. Anyagi bázisunk megvan, szervezni mi is tudunk, menedzselni mi is tudunk. Nekünk tudásra van szükségünk, nem pedig intézményekre és intézményes keretekre, mert megvan nekünk a sajátunk.

Viszont a rendelkezésre álló keretünkből szeretnénk más irodalmi mozgalmakat és alkotókat is támogatni. Lesznek olyan pályázatok, ahol bármilyen fiatal írószervezet és írók, azaz magánszemélyek is fordulhatnak hozzánk bármilyen projekttel. Mi ezt megfontoljuk, és amennyiben úgy találjuk, hogy ez jót tesz a fiatal magyar irodalom mozgásának, akkor lehetőségeink szerint megfinanszírozzuk. Meg szeretnénk menteni olyan magyar irodalmi értékeket is, amelyek kezdenek kiveszni a köztudatból, vagy visszamenteni a köztudatba elveszett alkotókat, műveket, van bőven ilyen is. Egyáltalán, a fantáziánk elég gazdag. Valószínűleg folyóiratok támogatásába is belevágunk. Szeretnénk felülemelkedni az elpolitizáltságon. Mi, erdélyiek ennek semmiféle értelmét nem látjuk. Erdély a példa rá, hogy lehet ezt különösebb megosztottság nélkül is csinálni. Ott nincs olyan, hogy politikai nézeted különbözősége miatt nem ülsz le egy írókollégával sörözni. Itt sajnos így van ez.