A nincsből a van felé: az Íróakadémia első táborában jártunk

„Az irodalmi tábor veszélyes műfaj, puskaporos hordó, egy egész község életét képes ellehetetleníteni. Hiszen mi, művészek mindent szenvedéllyel csinálunk” – mondta Orbán János Dénes író, költő, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia projektvezetője és oktatója az Íróakadémia első táborának megnyitóján. Fentiek miatt került a tábor „demóverziója” a Malomvölgy Oktatási és Szabadidő Központba, Felsőörstől tisztes távolságra. A nyertes mentorok és írónövendékek számára a tábor volt az első nagyobb lélegzetű program, két szakmai hétvégét leszámítva.

Veszed a lapot?

Szerencsére a csapat kedélyének nem ártott az a gyors lefolyású felhőszakadás és jégeső, amivel a természet kedveskedett, így mindjárt bele is csaptak a közepébe az első előadással, melyben az irodalmi folyóiratokról beszélgetett Farkas Wellmann Endre költő és Pál Dániel Levente költő, szerkesztő, az Íróakadémia állandó oktatói, valamint Boldog Zoltán, az Irodalmi Jelen szerkesztője. A Gutenberg-galaxisnak ütött az órája, így a nyomtatás szerepe mára az archiválás lett – vetette fel Boldog Zoltán. Mindjárt alá is támasztotta kijelentését egy rögtönzött közvélemény-kutatással, melyből kiderült, hogy az elmúlt egy évben a jelenlévőknek mindössze negyede vásárolt irodalmi folyóiratot. 

Ha egy írótáborban ilyenek az arányok, érthető az országban működő mintegy 65 irodalmi lap keserves helyzete. Az viszont vigasztaló, hogy bár például az Irodalmi Jelen nyomtatott példányszáma nem éri el az ezer példányt, online mintegy 80 ezer olvasó keresi fel havi szinten az újság felületét, még ha ehhez provokatívabb címek, felvezetők is kellenek. Így számos lap esetében az online megjelenés jelenti a kiutat, bár így is sajnálatosan sok a laptemetés mostanában. Kénytelenek feladni a kiadás költségeivel vívott harcot. 

Farkas Wellmann Endre mégsem bánja, hogy csökkent a kulturális folyóiratok támogatása az utóbbi időben, ugyanis szerinte „az irodalmi szférát elárasztották az amatőrök, eluralkodott a káosz, amiben nem lehet eligazodni, pedig az közlés inkább rangot adó gesztus kellene legyen az alkotó életében”.

S hogy miért lettek az irodalmi folyóiratok egyáltalán a tábor nyitótémája? Nos, egy ifjú pályakezdőnek nem a honorárium a legcsábítóbb napjainkban. Már az a tendencia is megszűnőben van, hogy egy kezdő alkotónak csak akkor adják ki a művét, ha előtte megfelelő számú publikációt sikerült irodalmi lapokban produkálnia, megismertetve így magát a közönséggel. Viszont a beküldött művek kapcsán a szerkesztőkkel nagyon fontos szakmai kapcsolatokat építhet ki a kezdő alkotó, és így lehet igazán fejlődni.

Te leslampoetryztél?

A délután Nagy Koppány Zsolt író, az Íróakadémia állandó oktatója szépírói mesterkurzusával folytatódott. Marin Sorescu román költő A két lator című költeményét olvasták közösen, majd az írónövendékeknek és a mentoroknak fél órájuk volt, hogy a vershez kapcsolódva saját szöveget alkossanak. Vacsora után minden alkotó felolvasta a művét, az előadásmódot az Íróakadémia másik oktatója, Szilágyi Tamás dramaturg kommentálta beszédtechnikai szempontból. Mivel Nagy Koppány Zsolt várakozása, sőt elvárása ellenére sem veszekedés, sem verekedés nem alakult ki az írásművek kapcsán, az est második felében minden felolvasóhoz kijelöltek tartalmi kommentátort is. Így végül beindultak a viták. Meddig tartson egy négysoros? Degradáló-e „leslampoetryzni” egy művet? Beszélhetünk-e blaszfémiáról, ha a versben az irodalom Jézusa jelenik meg, és nem a vallásé vagy a történelemé? Szerencsére nem kellett ott helyben eldönteni az összes kérdést.

Az ízes székely anekdotától a bökversig, a regényrészletté emelhető prózától a már említett slam poetryig hallhattunk mindent. Leginkább Pilinszky alvó szögeire, Brian életére és az olimpiára asszociáltak Sorescu átírt Golgota-jelenetéről. Az máris megmutatkozott, milyen sokszínű csapat jött össze egyéniségre, stílusra és előadásmódra nézve egyaránt. Egy műből minden befogadó mást hall ki, hát még ha a tökéletlen hangosítás is rásegít. Olyankor előfordul, hogy „a bánat fogának vászna fehér”, vagy „tevék a kereszten” a szöveg zárósora. 

Dante és a midlife crisis

A következő nap délelőttje az írónövendékek igényei szerint alakult. Egyénileg és csoportosan is megkereshették a mentorokat, oktatókat szakmai kérdéseikkel. Ugron Zsolna például a történelmi regény írásának rejtelmeibe avatott be egy csoportot. A Mandiner pedig Kubiszyn Viktor workshopján vett részt, aki arról beszélt, hogy használhatók fel önéletrajzi elemek fikciós művekben úgy, hogy az olvasó számára (is) élvezetes legyen. Meghallgattuk, hogyan jutott el netnapló bejegyzésektől két önéletrajzi ihletésű kötetéig, és hogy hidalta át az ihletmentes időket a free writing technikával.

Máris folytatódott a program Nényei Pál író-tanár előadásával. Akárcsak nemrég megjelent, diákoknak szóló könyvét (Az irodalom visszavág), ezt az előadást is az a probléma mozgatta, miért nem tudunk közel kerülni az irodalmi klasszikusokhoz, ha ezek a művek éppen attól klasszikusok, hogy nagyon jók. Szemléltetésül Dante Isteni színjátékából elemezte a két legismertebb részletet, amit mindenki érteni vél, valójában azonban kevesen értelmezik helyesen. Mert melyikünknek villan be „emberélete útjának felén” a gimnáziumban tanult sorral hogy basszus, mennyire értette Dante a midlife crisist ezzel a sötét erdővel? És hogy tudott valamit az életről ez az olasz fickó, amikor úgy alakította a bolyongástörténetet, hogy a Poklon át visz a Paradicsomba vezető út. Aki ezek után rohanna a könyvesboltba, annak ajánljuk, hogy siessen, mert a vadonatúj Nádasdy Ádám-féle fordítást rendesen elkapkodták. Ami azt mutatja, hogy tananyaggá válás ide, hétszáz év oda, a klasszikusokban érzünk valamit.

Délután körünkbe érkezett Makkai Ádám 56’-os emigráns költő, aki idén kapta meg a Kossuth-nagydíjat. Olyan világba repítette a hallgatóságot, ahol „természetes”, hogy valaki 5-10 nyelven beszél, és további tízen érteti meg magát. Ahol az is „természetes”, hogy hét nyelven ír verset, és angolra tanítja az amerikaiakat. (Makkai Ádámnak az angol axiómákról írt könyve ugyanis hiánypótló könyvként alapmű lett, és hétmillió példányban fogyott el világszerte.) S ugyanúgy „magától értetődik”, hogy ingyen, haza- és ügyszeretetből fordít és szerkeszt ezeroldalas antológiát a magyar költészet ezer évéről, hogy angol nyelven is elérhetővé váljék. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a közönség, ahogy a költő és felesége szimultán szavalták Weöres Sándor Őszi éjjel izzik a galagonya című közkedvencet és az eredeti lüktetést bravúrosan visszaadó angol fordítást.

Csuklófelvágós Papírváros

A színpadot ezt követően Zalán Tibor költő, író, drámaíró foglalta el, no meg Szabó Borbála drámaíró, mentor, akivel beszélgetett. Főleg drámáról és színházról beszélgettek, lévén ez mindkettőjük szívügye, remekül egyensúlyba hozva ezzel a táborban a műnemek arányát. Zalán Tibor szerint nincs trágár beszéd a színpadon, csak rosszul alkalmazott csúnya szó. Persze mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, így ült már benn ő is olyan darabján, amiről csoportosan szállingózott el az idősebb korosztály. A fiatalok viszont annál lelkesebben tapsoltak meg egy-egy szabadszájú kifejezést és szólogattak be a távozóknak. Erre a színészek is rákapcsoltak, és a drámaírónak gyanús lett, hogy sokkal több szalonképtelen kifejezés hangzik el a darabban, mint amennyit ő írt a szövegkönyvbe. 

Abban mindketten egyetértettek, hogy sokszor épp a pedagógusok a gátjai annak, hogy egy darabot kiélvezhessenek a gyerekek-fiatalok, mert az idősebbeknek fennkölt elképzelésük van a színházról, irodalomról. Ilyenkor Zalán Tibor kénytelen közbeavatkozni és figyelmeztetni a nevető gyerekeket lepisszegő pedagógust, hogy kérem, itt előadás folyik, ne zavarja a közbeszólásaival! A beszélgetés során szembesítésre is sor került, Szabó Borbála ugyanis bevallotta, hogy az arrogáns fiatal pár, akik évekkel ezelőtt egy író-olvasó találkozón beszóltak Zalán Tibor Papírváros című regényének szerkezetére, ő és a férje, Nényei Pál voltak. Igaz, nem nyertek feloldozást, a beszélgetés továbbra is remek hangulatban folytatódott. Bár a költő onnan tudja, hogy frissen írt műve jól sikerült, hogy a lányai „csuklófelvágósnak” titulálják, a közönséget ezúttal két sziporkázó Arany-átiratával nevettette meg.

Kárpátalja, ahol a busz se jár, csak a költők

Komolyabb vizekre evezett a társaság a kárpátaljai fiatal irodalom bemutatkozásával. Kárpátalja ugyanis a legek hazája – negatív szempontból. Egyetlen kiadójánál, az Intermixnél előfordul néha, hogy egy kötetet fordítva kötnek be, ahogy ez Lőrincz P. Gabriella költő első kötetével is megtörtént. Nem segítik a munkájukat a borzasztó utak sem, ahol még a különbusz se jár. Így fordulhat elő, hogy Nagypaládon utoljára Móricz Zsigmond tartott író-olvasó találkozót, mielőtt ők odamentek volna.

Ilyen felvezetés után olvasott fel Lőrincz P. Gabriella, Shrek Tímea és Marcsák Gergely, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai az alkotásaiból, ami után bizony kevésnek érződött még a dörgő taps is. Főleg amikor Marcsák Gergely – aki társai elmondása szerint egyébként „csendes, mint egy székely” – gitárral adta elő fiatal kárpátaljai költők megzenésített verseit. Szó bennszakadt, hang fennakadt, nehogy egyetlen szótagot is elmulasszunk. 

Méltó befejezése volt a hivatalos programnak a Loyal együttes koncertje. A csekély hallgatóság ellenére úgy szólt a blues rock, mintha legalábbis tömött klubhelyiségben zenélnének.

Jó helyre kerültek a hangsúlyok az Előretolt Helyőrség Íróakadémia „demótáborában”. Teret adni a határon túli irodalomnak, széleskörű műveltségre szert tenni, magasra tenni a lécet az alkotások színvonalában, támogatni az alkotói sokszínűséget: ha ez marad a csapásirány, kíváncsian várjuk a folytatást.