Szépség, tudás, hagyomány: népviselet-készítőknél jártunk

Szeptemberre fog elkészülni, ha most rendeled, és ötvenezer forint – kapjuk a választ, amikor azt kérdeztük az április elején megrendezett Táncháztalálkozón, milyen kondíciókkal vehetnénk egy kalotaszegi bujkát Rimóczi Hajnitól és férjétől, Lacitól. Pár héttel később Somogy megyei, lengyeltóti otthonukban és műhelyükben látogatjuk meg őket, hogy belelássunk a népviselet-készítés rejtelmeibe. 

Kicsit megijedünk, amikor indulásunk előtt egy nappal azt a választ kapjuk: maximum egy órájuk van ránk, pedig mi jó fél napos vendégeskedésre készülünk. Végül megérkezésünk után csak belelendül a Rimóczi-házaspár, és három-négy órát beszélgetünk.

Szerencsénk van: pár nappal azelőtt, hogy őket megkerestük, egy cipészmester azzal hárította el érdeklődésünket: annyi megrendelése van, hogy nincs ideje újságírókat fogadni. Prekoncepciónk tehát a rendelések nélkül vegetáló, hagyományos mesterségeket űző mesterekről elég gyorsan megdől. 

Persze a népviselet-készítés nem épp „hagyományos mesterség”. Már csak azért sem, mert a viseletet régen nem egyvalaki készítette a faluban, hanem több ember kezén átment a munkafolyamat különböző fázisaiban. Régen tehát egy faluban sokan készítették a viseletet – azt az egy viseletet –, mégpedig azon falu lakói számára. A bőrmellyesek esetében egy ember kikészítette a bőrt, egy másik kirajzolta, egy harmadik kiszabta, a negyedik hímezte. A kalotaszegi női viselet is legalább öt-hat kézen átment, mire elkészült.

„Az öregek sem adnak azonnal ki mindent, a bizalmukba kell férkőzni”

Ma kissé máshogy van: Hajnalkáék ketten a Kárpát-medence minden, népviselet szempontjából valamit megőrző falujának stílusát el tudják készíteni. Régen tehát sokan csináltak egy viseletet – ma egyedül csinálnak sokat. A Maros megyei Jobbágytelkén nem hitték el, hogy Rimócziék készítették a férfiviseletet, amit megmutattak a falusiaknak. Részint azért, mert annyira ugyanolyan volt, mint az eredeti; másrészt azért, mert hát miért is csinálnának máshol jobbágytelki viseletet? Az a jobbágytelkieké, jobbágytelkiek csinálják jobbágytelkieknek, s a falun kívül értelmét veszti – ez a háttérben húzódó, öntudatlan megfontolás. 

„Jobbágytelkén vettünk három-négy viseletet, barátkoztunk, fotózkodtunk, visszavittük, amit mi csináltunk, egy komplett férfiviseletet, és nem hitték el, hogy mi csináltuk, s nem jobbágytelki eredeti. Ez a legnagyobb elismerés: amikor nem hiszik el egy faluban, hogy nem ott csinálták a viseletet, hanem én csináltam” – mondja Hajnalka.

Mérai bujka

Helyben már alig készít valaki

A Rimóczi-házaspár megrendelői többnyire táncegyüttesek. „Tavalyelőtt a szatmári, aztán a felcsíki, idén a mezőségi a fő megrendelés” – mondja Hajni, hozzátéve: a táncegyüttesek általában aszerint rendelnek ruhát, hogy a különféle versenyeken, fesztiválokon melyik tájegység a kötelezően bemutatandó anyag. Még az erdélyi táncegyüttesek is valamiért rendre Hajniéktól rendelik a kalotaszegi bujkákat, talán azért, mert amit helyben, a kalotaszegiek készítenek, már túldíszítettnek találják. A kötény elkészítését viszont Hajnalka is kiadja Kalotaszegre.

Olyan is akad, hogy maguk a falusiak rendelnek tőlük. A györgyfalvi múzeum fiatal igazgatója például györgyfalvi bekecset rendelt – a Kolozsvárral szinte összenőtt faluba, a Dunántúlról. Hozzávaló anyagot és zsinórt még tudott szerezni a faluban, de olyat, aki megvarrja neki a bekecset, már nem. A kozsokkészítés is igen hamar elveszett mesterség lesz – hívja fel a figyelmet a házaspár. A kozsoknak nevezett, télen igen hasznos, jó meleg bundás kabátot ugyanis már alig készíti egy-két mesterember, ők pedig igen idősek, a fiatalok viszont nem viszik tovább a tudást. Jobbágytelki viseletet is már csak egy helyi illetőségű idős ember készít – ő sem a faluban lakik, hanem Marosvásárhelyen, minthogy ő a színház jelmezese. 

„Gyönyörűek a régi ruhadarabok, de múzeumba valók, nem színpadra”

Somogytól Gyergyóig

Ha már idén a mezőségi a sláger, Hajnalkáék terveznek egy mezőségi munkatúrát: elmennének a tánc szempontjából fontos falvakba: Ördöngösfüzesre, Visára, Magyarpalatkára, Bonchidára, hogy kikérdezzék az öregeket, átnézzék az eldugott ládikókat és megmentsék a még akár törlőrongynak használt viseleteket is az eszényettől. A mezőségiek sem úgy varrnak már viseletet, ahogy régen: „a székiek csinálnak valamit, de az az ő mezőségiük, amit lenéztek a színpadról. Számos anyag nem jut ki Mezőségre, abból dolgoznak, amit meg tudnak fizetni, ami van, s ami szegély régen bársony volt, ma már nem az.”

„Ha kell, felhívom Gyergyóújfalu polgármesterét, hogy tudnak-e valamit mutatni a tájházban, és küldök bort, hogy fotózza le az eredeti viseletet, ami ott van. Ha meg kint vagyunk, elmegyünk és levesszük a szabásmintát – teszi hozzá Hajni. – Mondta valaki, hogy kell neki berzencei viselet, mit mentünk Berzencére, Géczi Juci nénihez, fél napot eldiskuráltunk, megnéztük, hogyan csinálja. Ha szanyi kellett, akkor nem generál-rábaközit csináltunk, hanem elmentünk Szanyba. Hetekig vissza kellett járni, mert az öregek sem adnak ki azonnal mindent, a bizalmukba kell férkőzni. Székelyföldön összebarátkoztunk felcsíki bácsikkal, odaadták a mellényeiket szabásmintára.”

A házaspár kölcsönkapott például egy eredeti ópályi mellényt – ami azért nevezetes, mert egy híres pásztoré volt, Horpácsik János bácsié, akinek a táncát a magyar néptánctudomány egyik megalapozója, Martin György „gyűjtötte fel”. Horpácsik mellényét egy táncos kapta meg, aki elhozta Lengyeltótiba, hogy készítsenek neki egy ugyanolyat. Rimóczi Hajniéknak köszönhetően ma már nem egy, hanem hét ilyen mellény van az országban. 

A régi nem hétköznapi

Az is igaz, hogy a táncegyüttesek gyakran túlértékelik az eredeti darabokat. A táncversenyek zsűrijei – amelyekben rendszerint helyet foglal egy viseletszakértő –, pozitívumnak értékelik, ha teljesen eredeti viselet is színpadon van, tehát az öreg néniktől vásárolt, akár negyven-ötven éves darabok is. Ezzel Rimóczi Hajnalka szerint az a baj, hogy az eredeti darabok nem olyan intenzív igénybevételre készültek, amit a színpad jelent. Ennek ellenére például Uruguay tele van eredeti kalotaszegi viseletekkel, a kinti magyar eredetű táncosok kis túlzással szólva felvásárolták ugyanis az egész tájegységet.

„Gyönyörűek a régi ruhadarabok, de múzeumba valók, nem színpadra. Azokba nem lehet beleizzadni, egyszer vették fel a héten, a templomba, aztán kiszellőztették” – mutat rá Hajni. Ezért szerinte az ilyen, táncegyüttesek által megvett eredeti darabok akkor is drágák, ha olcsók, ugyanis használhatatlanok. Mint mondja: gyakran hoznak hozzájuk olyan mellényeket és más viseletdarabokat, amelyek lárvásak, megette őket a moly, s nem lehet velük mit csinálni, ki kell dobni őket. Kaptak már 1882-es szász kabátot, máramarosi és budatelki viseletet is, de mindegyiket megtámadta a moly.

Különféle viseletekhez való gombok

Viselet színházfüggönyből

Külön probléma egy népviselet-készítőnek az anyagbeszerzés. Fehérvásznat Kínából hoznak, kassai selymet és kasznit Felvidékről. A székelyföldi „barackgmagos” (vagy ahogy – mint Laci hozzáteszi – a helyi Balla Anti bácsi mondaná: „pinamintás”)  mellény anyagát egy szentegyházi bácsi szövi nekik, de tíz évbe telt, mire olyat tudott csinálni, amilyenre a Rimóczi-házaspárnak szüksége volt. Egy színházban leimádkozták maguknak a függönyt az ablakról, mivel épp olyan volt, mint a rábaközi selyem, s „tíz rábaközi puruc kijönne belőle. Leszedtük, elhoztuk, varrtunk nekik nagy függönyt más anyagból.”

Fennakadhatunk, hogy miért kell kínai selyem a magyar népviselethez, a helyzet azonban az, hogy a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok nagyban hozzájárultak viseleteink kinézetéhez. Az évszázados kalotaszegi ruhák irgalmatlan mennyiségű gyöngyei például egy cseh gyárban készültek. „Ha a csehek nem lettek volna, nem lett volna magyar viselet. Némelyik kendőben benne van, hogy Made in Czechoslovakia.” Ugyanakkor a gyár már nem gyárt ilyen gyöngyöket, ezért Hajniék olyan bujkákat vásárolnak fel, amelyeken van 7-800 gyöngy, de egyébként már használhatatlanok, és ezeket a gyöngyöket varrják át az új, általuk készített bujkákra.  

Van azonban, amiben kénytelenek engedni: régen a szanyi viselet gombjai porcelánból készültek, de az könnyen törik. Ma fémből készíti nekik egy mesterember, aki porcelánfestékkel vonja be a gombokat. A festés kézimunka. A Nógrád megyei Rimóc férfimellényének gombjait is újra kellett gyártatni. A Kolozs megyei Györgyfalván úgy készült a gomb, hogy a férfiak kifaragták fából, az asszonyok pedig behorgolták. Ma már senki nem készít helyben.

A szanyi viselet gombjai

Horgolt gomb

Drága? 

Mint írtuk, egy kalotaszegi bujka ötvenezer forint Hajniéknál. Nos, egy kalotaszegi női viselet – kétszázezer. Egy konfirmációs viseletért pedig Kalotaszegen ma félmillió forintot is letesznek, hogy meglegyen tetőtől talpig – és ezt a ruhát egyszer veszik fel életükben a leányok. 

Sokan drágállják az árakat, ám a helyzet az, hogy a viselet régen sem volt olcsó mulatság. Egyes vidékeken nem ettek egy hétig, hogy ki tudják fizetni, s adtak érte egy tehént. Lehetett fizetni marhával, ökörrel, disznóval – az ilyen jószág ma sem olcsó mulatság. Ráadásul akkoriban a legnagyobb vagyon az állat volt, mert az tartotta fenn a családot. Volt, hogy a szekeret is odaadták egy rend viseletért. Igaz az is, hogy a falusi embernek nem volt fene nagy ruhatára: a főbb ünnepekre voltak viseletei, plusz a hétköznapi ruhái – s ennyi. Amit pedig lehetett, azt továbbörökítettek.

Vannak azért, akik azt mondják, inkább hagyjon ki a készítő a ruhából ezt-azt, csak legyen olcsóbb. Hajnalka szerint ez olyan, mintha azért hagynánk ki a babot a bablevesből, hogy olcsóbb legyen. 

Külön probléma az anyagbeszerzés

A Dunántúlon hamar kivetkőztek a falvak. Szanyban csak nehezen lehet találni régi ruhadarabokat, mert nem rakták el a régit, hanem átszabták polgárira, vagy elégették, esetleg eltemették az öregekkel. Volt, hogy a földből ástak ki egy porladozó, 220 éves mellényt, egy másikat pedig egy sírból vettek ki. 1820-30-ban már voltak tájegységek, amelyeknél fellelhetőek a mai viseletek elődei.

„Hogy autentikus viselet vagy nem, azt arra értik inkább, hogy ne legyen iparművész kategória, stilizált” – mondja Hajni, amikor arról faggatjuk, nem az-e az autentikus, ami helyben készül – legyen akármilyen túldíszített vagy különböző a régebbitől –, és hogy az ő változtatásai mennyire férnek bele autentikus törekvéseibe.

„Amíg nem volt varrógép, kézzel csinálták a mérai bujkát, egyszínű kék volt, s nem volt nyargalva. Az 1800-as évek végén bejött a Singer-varrógép, s elkezdték díszíteni. Akkor az volt az autentikus. A negyvenes években valaki kitalálta Kalotaszegen, hogy legyenek színek szerint megkülönböztetve a korosztályok: kék, zöld, stb. Az már nyolcvan éve autentikus” – vázolja Hajni a változás és hagyomány klasszikus, teljesen sosem megoldható kérdéskörének alapproblémáját.

Megkérdezzük, hogy mivégre a kockás ingekre hasonlító bélés a népi ruhákban. Gyorsan ki is okosodunk: „olyan bélést raktak bele, ami akadt, szívecskéset, tulipánosat, négyzeteset. Kérdezték máskor is, hogy miért nem egyszínű béléseket rakok bele. Hát azét, mert ők sem egyszínűt tettek”.

A legextrémebb megrendelés

Nem csak táncegyüttesek rendelnek Rimócziéktól. Gyakran állnak meg drága autók a lengyeltóti ház előtt, hogy aztán a kiszálló vállalkozó saját települése viseletéből rendeljen. Fényképet hoznak nagyszüleikről, s akár esküvőre, akár ünnepi ruhának csináltatnak maguknak egy rendet. Nehéz ugyanakkor, amikor a fényképeken kicsik és homályosak az alakok, kivehetetlenek a részletek. Nehéz kitalálni, milyen lehetett egy viselet hátulja, ha elölről fotózták az illetőt, s még rosszabb, ha oldalról fényképezték. Ilyenkor még a helyiektől lehetett érdeklődni, ám amikor már nincs, aki felvilágosítással szolgáljon, akkor örökre elveszett a tudás.

A legextrémebb megrendelés azonban a váci Tragor Ignác Kriptamúzeumból érkezett Hajnalkáékhoz: egy kétszáz éve kilenc éves korában elhunyt, mumifikálódott kislányra kellett ruhát varrni. Tulajdonképpen halotti ruhalepel kellett: szoknya, kötény, miegymás. 

A magyarkodók esete a román viselettel

Ha ilyen nehéz kiismernie magát egy szegről-végről szakmabélinek a viseletek világában, vajon hogyan járnak a kívülállók, laikusok? Hajni szerint azoknak a jártassága, akiknek nincs köze a népi kultúrához, siralmas. „Nagy magyarkodva jöttek hozzánk nagykanizsaiak, talpig svábnak beöltözve. Végig a magyarságukat bizonygatták, úgyhogy Laci megkérdezte, hogy akkor miért vannak sváb ruhában? Azóta se láttuk őket.” 

A Mesterségek Ünnepét el se merték vállalni, a bösztörpusztai Kurultajra egyszer mentek ki. Ott a „honfoglalástól a mai korszakig egy emberen rajta van minden, azt sem tudja, mit hord. Magyarkodva odajön, kinéz egy ruhát, hogy az de szép, felveszi, majd mondom neki, hogy ez román viselet, s akkor nagyon gyorsan lekerül róla”. Azóta a standjukon mindig kitesznek kakukktojásnak román viseletet. 

A Vajdahunyad várában tartott vásáron egy nő felvette a román viseletet, aztán kérdezte, hogy honnan való. Laci megjegyezte, hogy az bizony román, s „olyan fapofával, olyan gyorsan szedte le magáról, hogy csak na. Kérdezte, csak ilyet árulunk-e; mondom neki, ott a többi, az mind magyar, de neki fekete-fehér kellett, de ilyen nincs magyar viseletben, csak románban”.

„Olyan fapofával, olyan gyorsan szedte le magáról, hogy csak na!”

Egy másik sztori: „Egy srác priccses nadrágot keresett és zsinóros mellényben feszengett. Megnéztem a mellényt, mondom neki, nem akarok beleszólni, irtózatos nagy magyar vagy, de a belső zsebet te nem nézted meg? Akkora szemekkel görnyedt ki... Piros-sárga-kékkel volt megvarrva a belső zseb. Mondom neki, ez sehol sem piros-fehér-zöld.” A srác persze el akarta adni Lacinak a mellényt, ám ő nem vette meg, s próbálta rábeszélni az illetőt, tartsa meg, hiszen van egy gyönyörű mellénye. De a román belső zseb miatt már nem kellett neki.

Mindezek miatt, s mert gyakran a néphagyománnyal, néptánccal foglalkozók sem tudják, mi miért úgy van a viseleteken, ahogy, Hajnalkáék viseletbemutatókat is tartanak. Gyakori kifogás például, hogy teltebbnek néznek ki benne a lányok. Csak hát régen – jegyi meg Hajni – a teltebb alkat volt a szépségideál, „a tenyeres-talpas menyecske, aki tudja művelni a földet”. Nincs mit tenni tehát.

„A honfoglalástól a mai korszakig egy emberen rajta van minden.”

Ki az a népviselet-készítő? 

Hiába van sok munkája a házaspárnak, időnként meggyűlik a bajuk a bürokráciával. A fóti iskola által kiállított bizonyítvány ide vagy oda, államilag nem elismert munkakör a népviselet-készítő. Akkor sem, ha kanadai és egyesült államokbeli megrendelések is akadnak szép számmal, sőt Tokióba is varrtak már kilenc rend viseletet.

Hajnalka Fonyódon végezte a gimnáziumot, azután ment el a fóti népművészeti iskolába, ami 1994-ben indult. Hárman voltak a népviselet-készítő osztályban. A hároméves képzés ugyanakkor szerinte még bőven nem elég ahhoz, hogy komolyan ezzel foglalkozzon az ember, neki kell állni járni a falvakat, utánaolvasni mindennek – a műhelyükben tekintélyes szakmai könyvtár van, egészen ritka kötetekkel. 

Miután Hajnalka hazaköltözött, elkezdett táncegyüttes-vezetőknek írogatni, hogy szívesen varrna nekik viseletet. A zákányi Füstös Gáboré volt az első pozitív válasz – utána pedig már keresés nélkül is érkeztek a rendelések. A vállalkozás 2002-ben indult be, s a munkához Hajnalka asztalos végzettségű férje, Laci is csatlakozott. Azóta már szájról szájra jár a nevük.

Fotók: Földházi Árpád.