„A műsor készítői bármennyire igyekeznek úgy tenni, hogy a Keresem a családom azokról a magyarokról szól, akiket nagy trauma ért, amikor például a nagypapa disszidált ötvenhatban Nyugatra, akit azóta sem láttak, vagy amikor anyuka lemondott az egyik gyerekéről, aki nem is tud róla, hogy van testvére. A családegyesítő show a legkevésbé sem róluk mesél.
Az RTL-es produkció tömény önfényezés, ami minden egyes másodpercével azt tolja a nézők arcába, hogy a keményen kamerába néző show alkotói mennyire jófejek, amiért éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy megtalálják Marika elveszettnek hitt ikertestvérét. Nagylelkűen használják az internetet, heroikusan DNS mintát vesznek, laborba járnak, elhivatottan telefonálnak, keresnek kutatnak, akcióban vannak, még nyaralni is elutaznak Johannesburgba.
Ha ez nem lenne elég visszataszító, ezt még fokozza az, amilyen felületességgel a Keresem a családom stábja a családokról, az emberi fájdalomról, a szeretetről és az összetartozásról gondolkodik. Liluék eleve mérsékelten érthetően vázolják föl a szereplők és családjuk történeteit, akikről leginkább csupán annyi derül ki, hogy elképesztően képernyő negatívak.
Nem is tudom mi a szomorúbb, ha a műsor civiljei rosszul megírt szövegeket mondanak fel különösen kínosan, vagy ha valóban önmagukat alakítják ennyire hiteltelenül. Mindegy is, ha látványosan sírunk a kamerába, akkor van tartalom, van mélység, van igazság, mert nincs is jobb annál, mint műsorba foglalni, és kiárusítani mások valós vagy eljátszott fájdalmait, sérelmeit és tragédiáit.”