Mi, Óbuda

„Most mindenki tanulja a hagyományt. Fel kell fedezni a régi szokásokat. A fogyasztás kritikája a hagyományos (prémium) termékek fetisizálásában ölt testet. A felső-középosztály folyamatosan keresi az eredetiség forrását, ezért veszi el a sört vagy a hamburgert, alakítja át, teszi megfizethetetlenné, kézművessé. Szerencsére a panel sosem lesz menő. Vizsgafilmekhez díszletnek még jók lehetnek a házgyári párhuzamosok, vagy egy pálmafás poszter-tapéta a szűk lakásban. Turistáskodás mások nappalijában.

Óbudát nem ismeri a kortárs hazai progresszív baloldali ifjúság, már ha nem számítjuk ide a Szigeten eltöltött estéket. Talán éppen azért, mert nem menő, nincsen nyugati előképe. Tudja valaki, hol van Marzahn? A nem ismerés vagy a mellőzés azonban mégiscsak jobb, mint a lenézés, kinevetés. A magyar képzőművészek és a ‘80-as évek újhullámának érzékenységét is jól szemléltetik az A.E. Bizottság sorai: »Tipikus mai munkaerő vagyok / A békásmegyeri rabszolgatelepen lakok.«

Az élményeitől megfosztott, nem látványos és nem konvertibilis életformáknak ma sem kulturális-vizuális, sem politikai reprezentációja nincsen a kritikai baloldalon. De Óbuda lesz, a tízemeletes házak még állni fognak a Flórián téren 50 év múlva is. Nélkületek is.”