Haldoklásunk anatómiája

„Azonnal le kell szögezni: ezúttal nem játszanak a személyes kiválóságok. A »megmondó« értelmiségi nem feltétlenül okosabb, műveltebb, szellemesebb vagy elmélyültebb a »bloggernél«, és ez fordítva is igaz. A személyes kvalitás és összehasonlítás minden esetben konkrét megítélés tárgya, a mi esetünkben viszont nem konkrét esetekről, hanem szerepekről van szó. A kérdés az, hogy milyen szerep a »megmondóé«, és milyen szerep a »bloggeré«? Gyanúm szerint ezeket a szerepeket (és azok őrségváltását ) a média szerkezete (és annak megváltozása) alakítja ki, és átjárhatatlanok. A »megmondó« értelmiség már kihalásig megmondó marad, bár esetleg idejét múlt, lejárt, és bosszantó, míg a blogger soha nem lesz »megmondó«, személyesen akárhogy szeretné is, és akármilyen haragos emiatt a »megmondókra«. S az új belépők már csak a blogger szerepére pályázhatnak. Vagyis, korszakváltás tanúi vagyunk. (…)

A »megmondó« értelmiségi minden esetben súlyos figura. Egyszer kivívta a megbecsülést, hitelesnek mutatkozott, átlagosnál nagyobb tudásának, műveltségének és felelősségtudatának bizonyítékát adta és az elismertetett. Mindezzel ő valamilyen mértékben beleírta magát a történelmünkbe. Írásai, teljesítménye és tanítványai – vagyis korábban tárgyalt személyisége - velünk vannak. Jelen van, ha beszélhet, és akkor is, ha elhallgattatják, elhallgatják. Nem lehet csak úgy megszabadulni tőle. Vele szemben a blogger súlytalan. Egy a rengeteg közül. A beszélgető műsorok véleménymondója, vagy a »politológus«, és a véleménymondó okos publicista minden további nélkül lecserélhető. Sőt, cserélendő. Hiszen az ő esetében nem az a kérdés, hogy XY tekintéllyel rendelkező értelmiségi hogyan vélekedik, mert az mindenkinek és mindig támpont és etalon, hanem inkább csak a pillanatnyi vélemény okossága, és főként a színessége és újszerűsége az érdekes. (…)

A politikusok panasza – az egész fenti gondolatmenet ebből a panaszból indult ki - érthető. A blogger által gerjesztett feszültség folyamatos, nincs várakozási idő, és nincs szünet, mert a megszólalásokat vagy eseményeket követően azonnal megszületnek a reakciók, és ömlenek, ünnepre, hétvégére, napszakra való tekintet nélkül. Ráadásul, a szóáradat egy pillanat alatt elfedi az eseményt. Az érv és a védekezés hatástalan. A korábbi – a »megmondó« – értelmiség tulajdonképpen megemelte a politikust, partnerként lépett mellé, amikor kritizálta, lehetőséget adva a magyarázatra és a logikusan strukturált vitára. A blogger-had ricsajában azonban már nincs megállás, beszélgetés, értelmes vita verseny lefelé mutat: a hangosság, a tömörség és közérthetőség felé.

Mindez nem csak stílus és ízlések szempontjából érdekes. Feltehető ugyanis, hogy a korszakváltás a demokrácia működésére is következménnyel van. A liberalizmus klasszikus elmélete az érdekek és érvek összeütközésében, összegződésében, egymást ellenőrzésében, és mindebből egyfajta teljesség kialakulásában látta a köztársasági intézményrendszer fő értékét. A liberalizmus klasszikusai a republikánus működést, vagyis az értékek, érdekek és érvek vitáját-harmonizációját szüntelen folyamatnak tartották, ahol mindig kialakul egyfajta domináns álláspont, a megvívott, kidolgozott, a részek összeadásából és vitájából kialakuló uralkodó igazság. A fontos csak az, hogy ez az igazság, vagyis a pillanatnyi konszenzus mindig és minden pontjában további nyílt vita tárgya lehessen.

A vita, az észérvek csatája természetesen sajátos tudást, szakértelmet, rátermettséget igényel, és kiválasztódáshoz vezet, amelynek során kialakulnak a szerepek, a tekintélyek. A liberalizmus klasszikus elmélete tehát soha nem volt meritokratikus alapok nélkül. Létrejön a kör, kiválasztódnak a vitának a sokaság által felkent és elfogadott professzionistái, akik személyes tekintélyt vívtak ki maguknak, és különös figyelmet – szót és teret – kapnak a köztársasági közélet diskurzív folyamatában. Ők a »megmondók«. Idővel persze sok baj lehet velük: pillanatnyi helyzetüket és tekintélyüket szeretik státussá változtatni, igazságaik – és kivívott pozíciójuk - birtokában sokszor kifejezetten akadályozzák az újabb vitákat, stb. Mindezt saját bőrünkön, vagyis a rendszerváltás utáni magyar köyéletben is bőségesen tapasztaltuk. Jelen irás szempontjából azonban a fő kérdés mégiscsak az, hogy mi történik akkor, amikor a közéletben már nem alakulnak ki uralkodó nézetek, nincsenek általánosan hitelesnek vagy tekintélyesnek elfogadott álláspontok, s a megbízhatónak tekinthető tudás egyszerűen nem létezik. (»Nem a kétségek, hanem a bizonyosságok őrjítenek meg«, nyilatkozta a minap Natasha Polony, a blogger-kultúra egyik tipikus megtestesítője, francia televíziók pillanatnyi sztárja.) Hogyan tudjuk elképzelni magunknak az értelmiségi szerepet és strukturált vitát elutasító demokráciát, vagyis azt, ahol csak zaj, dekonstrukció, és az állítások szétlövése tapasztalható, és a kor hőse - a blogger – ennél többre nem is vállalkozhat?”