Illúzió, hogy a NAT-ban leírt nemzeti műveltséget minden gyerek el tudja sajátítani. Sőt, alig van, aki el tudja. Elképesztő mennyiségi szemlélet uralkodik a tanterven, ahelyett, hogy minőségi, fejlesztő szemlélet uralkodna. A magyar iskola régóta képtelen teljesíteni azokat a követelményeket, amiket az oktatáspolitika számára előír.
Az irodalomtanításban mindez hogyan jelenik meg?
Az 1970-es évektől egy sor tudomány mutatott rá, hogy minden tudás konstrukciós és személyes természetű. Pistike és Marika folyamatosan le- és felépíti tudását, a tanárnak pedig segítenie kell őket ebben. Az irodalomban ez azt is jelenti, hogy nincsenek tekintélyelvű értelmezések. Az irodalomkönyvekben szinte azonos tananyag mellett többféle érvényes koncepció lehetséges, akár a tananyagszervezésében, akár az értelmezésben, akár a szövegek összekapcsolásában, akár a kortárs-klasszikus-populáris irodalom kombinálásában. Képzeljük el, hogy a gyerek kap egy doboz építőkockát karácsonyra, de minden építőelem egymáshoz van ragasztva! Kap egy várat, és azon már nem tud változtatni, saját várát nem tudja felépíteni. Nagyjából ez a probléma: ezt jelenti az egytankönyvűség. Mondom, ezt a ’70-es évektől tudja Európa, és itthon is próbáltunk ehhez alkalmazkodni kisebb-nagyobb sikerrel. 2010-től azonban a magyar oktatáspolitika épp az ellenkező irányba fordult. Már a ’80-as években nagyobb szabadsága volt az iskolának, az igazgatónak, a pedagógusnak, mint most.”