Kortárs kereszténydemokrácia Európában és Magyarországon

„Fontos leszögezni, hogy nem minden keresztény kereszténydemokrata, és nem minden kereszténydemokrata keresztény, még ha ez elsőre megdöbbentőnek és provokatívnak hangzik is, pedig igaz. (...)

Külsőségekben és viselkedésben egy kereszténydemokratának véleményem szerint »pulóveres politizálást« kell folytatnia, szemben az elitista és a távoli intézményekben elembertelenedett politikával. Egy kereszténydemokrata politikusból áradnia kell az együttérzésnek, minden esetben szolidárisnak kell lennie az elesettekkel. Cégképviselet helyett valódi népképviseletre van szükség, úgy is mondhatnánk, plebejus politikára. A Rerum Novarum nyomdokain haladva pedig kiemelten fontos a társadalmi szolidaritás, és soha nem lehetünk érzéketlenek a szegények-nélkülözők és leszakadók helyzetével szemben.

Én azt gondolom, hogy a kereszténységnek ki kell alakítania a lelkiismeret és felelősség kultúráját a közéletben.

Az egyház nem akar politikai hatalmat gyakorolni. A politikailag aktív hívő emberekben találkozik az állam és az egyház. A keresztény egyházak ezen túl kiveszik a részüket a közszolgáltatásokból (egészségügy, oktatás, kultúra) és társadalmi szintéren együttműködik az állam és az egyház. Természetesen fontos, hogy az állam és az egyház kölcsönösen tiszteletben tartsa egymást.

Európában fennáll annak a veszélye, hogy olyan új politikai és gazdasági struktúrák kerülnek kialakításra, amelyek a személyes felelősséget nem ismerik vagy nem viselik el.  Ezzel szemben ki kell alakítani a lelkiismeret kultúráját, amelyre az egyház hivatott, s erre − rajta kívül − egyetlen szervezet vagy intézet sem képes.Fontos a közélet lelkiismereti szerepe: A demokratikus intézmények csak kijelölik a politikai cselekvés határait, de végső soron a politikus – és minden ember – önmaga bírája: a lelkiismeret nem helyettesíthető egyetlen intézménnyel sem.

Vegyük például a tolerancia kifejezését, melyet bizonyos baloldali, szociálliberális körök kifordítottak eredeti jelentéséből. Eredeti, keresztény értelemben véve toleránsnak lenni annyit tesz, mint elfogadni, tiszteletben tartani az emberi különbözőséget. De a másság elfogadása nem jelenti annak tiszteletét. Tisztelni valakit a tetteiért kell, azért, amit letesz az asztalra. Amit szeretteiért, hazájáért, boldogulásáért jobbító szándékkal tesz.

Az értékpluralizmus kívánatos, de nem vezethet értékrelativizmushoz, mely a nihilizmus magasiskolája.”