„Emlékszem, amikor gyermekkoromban egyáltalán nem volt ismert az az abnormális divat, hogy évente cserélgessük a karácsonyfa színvilágát. Sosem agyaltunk azon, hogy »ja, tavaly piros-kék volt, akkor idén, arany-piros fánk lesz«. Fogtuk a sorba kötött, színes égősort (melyben, ha az utolsó égő kifingott, akkor apám sikítva rohant szerelni, hogy legalább néhány darab világítson), előszedtük az ezeréves sokszínű gömböket, díszeket, aranyhajat és gyermeteg örömmel díszítettük együtt a pár hétre vendégül látott fát. Volt szerény ajándék is, melyek csekély értékét a szívből jövő szeretet ezerszeresre növelte.
Emlékszem, úgy nőttem fel, hogy nagyapáméknál pusztán egy fenyőág volt a karácsonyfa, díszek sem voltak rajta, csak pár konzum szaloncukor, mégis volt ajándék bőven: összeült az egész család. Ha már itt járunk, eszembe jut néhai nagyapám, aki soha életében egy sörre valót sem, egy szerszámot sem kért kölcsön senkitől. Egyszerűen minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy hitel, meg hogy a másé, meg hogy kölcsön. Inkább lemondott a nagy fáról, a fényűzésről, a nagy zabálásokról, de még élete utolsó erejéből is saját, kérges kezével ásta fel a hatalmas kertet, mert úgy vélte, ez csakis így tiszta és csakis így lesz jó. Igaza volt és ezt valahogy nekem is a fejembe verte.
Igaza volt mindenben. Az ünnep nem a herdálásról, a drága, felülmúlhatatlan ajándékokról kell, hogy szóljon. Főleg nem egy hitelekkel már az éhhalálig nyomorított, állandó nélkülözésben tengődő magyar társadalomban.”