Megoldás lehet-e a Hungexpo menekülttáborszerűséggé alakítása?

„Ez ötlet szinten jónak tűnik, beválhat?”

Askban jött a kérdés.

Ahhoz, hogy erre értelmes választ tudjak adni, vissza kell kérdezzek: mi a cél? Továbbmenve: mi a probléma?

Nálunk ugyanis van egy koncepcionális hiba a pártfüggetlen döntéshozók és a teljes lakosság fejében is. Az él a fejekben, hogy vannak hajléktalanok (így, főnévként), akik valami önálló, jól definiált kaszt, akik eltérnek az emberiség nemhajléktalan, normális, lakással rendelkező részétől. Ezek a hajléktalanok (ne hívjuk őket csövesnek, hogy a píszík is örüljenek) pedig látjuk milyenek: jellemzően ápolatlanok, büdösek, sokan alkoholisták és sokan mentálisan sem tűnnek túl kiegyensúlyozottnak. Szóval velük akkor kezdenünk kell valamit, és politikai nézőponttól függ, hogy mit és miért. A konzervatív-jobbos nézőpont szerint azért, mert zavarják a rendes embereket, a balos-liberális nézőpont szerint pedig azért, mert nem állapot, hogy rossz nekik, de akárhogyis, abban szinte mindenki egyetért, hogy a megoldás az, hogy az utcánál fél fokkal jobb raktárban tároljuk őket.

Nagyjából ez az a szellemiség, ami az előző századforduló környékén egész Európában létrehozta a hajléktalan-tömegszállókat. Hosszú intermezzo: ugye ez az a korszellem, ami Őrültek Házát hozott létre a pszichiátriai betegeknek, ahol lobotómiával, rácsos ággyal és gyógyszeres szadálással érték el, hogy a társadalomba önállóan beilleszkedni nem tudó embereket minél kisebb energiabfektetéssel lehessen tömegintézményekben tárolni. Aztán telt-múlt az idő, fejlődött a tudomány, és idővel realizálták a szakértők, hogy ez egy tarthatatlan megközelítés. A mentálisan sérült és pszichiátriai betegségben szenvedő emberek többségének ez gyakorlatilag egy indokolatlan életfogytig tartó börtönbüntetés. Elkezdett terjedni az a szemlélet, miszerint a cél nem a deviánsok elszaparálása a többségi társadalomtól ez utóbbi kényelme érdekében, hanem olyan környezet megteremtése, ahol a különböző kihívásokkal élő emberek is integráns részei tudnak lenni a társadalomnak. Logikus, hiszen ha ki-ki belegondol a saját életébe, annak igen kicsi részét teszi ki az, hogy nem teszünk kárt magunkban és másban. Az életünk attól lesz életszerű, hogy emberekkel vagyunk kapcsolatban, felelősségeink vannak, szabadidős programokon élvezkedünk, tanulunk, dolgozunk, kísérletezünk művészettel, szerelmesek leszünk, veszünk konyhabútort, kézzel festjük a gyerek játékait, megszerezzük azt a ritka bakelitet, amit évtizede keresünk és elküldjük Hoffman Rózsát a fenébe. Amikor a szakemberek elsősorban erre az aspektusra kezdtek fókuszálni, akkor indult el a kitagolás és a támogatott életvitel stratégiája, ami azt mondja, hogy a cél mindenki hozzásegíteni ahhoz, hogy minél teljesebb, a társadalomba integrált életet élhessen, és tisztában vagyunk azzal, hogy különböző mentális fogyatékkal és pszichiátriai betegséggel rendelkező emberek számára ez nem megy egyedül, ráadásul differenciált segítségre van igényük, hogy ebbe az irányba elindulhassanak, de akkor ezt fogjuk tenni. És itt szúrnám be, hogy ezen a téren Magyarország ugyan jelentős elmaradásokkal küzd az európai normákhoz képest, de legalább folyamatban van valami, és tényleg nagyon ritka kivételként, de a NER idevágó szakpolitikai rétege is dolgozik az ügyön.

Az intermezzo célja, hogy lássuk azt a szemléletbeli különbséget, ami száz év alatt lezajlott ezen a téren. Na ez az, ami hajléktalanság terén ugyanígy megtörtént Közép- és Nyugat-Európa legtöbb országában, nálunk viszont híre sincs, és erről nem csak a Fidesz tehet. A mi fejünkben még mindig az indításként vázolt kép él, miszerint a hajléktalan emberek invalidusok.

A valóság ezzel ellentétben az, hogy a hajléktalanság a szélsőséges lakásszegénység egy formája. Nem egy 0 vagy 1 állású kapcsoló, hanem egy nagyon differenciált lakhatási skála bizonyos részeinek összessége. Igen, vannak emberek, akik életvitelszerűen az utcán élnek. Igen, vannak emberek (akik nem feltétlenül egyeznek meg az előző csoporttal), akik teljességgel képtelenek lennének egyedül élni, akkor is, ha erre előteremtené nekik valaki az anyagi hátteret. De ők a töredékei annak a 30.000 embernek, akit ma hajléktalannak tekintünk az országban az alapján, hogy rendszeresen utcán vagy hajléktalanszállóban lakik. De ők is csak egy töredékei azon embereknek, akik néha kényszerülnek erre, mondjuk bántalmazó családtagtól menekülve újra és újra. Sokan vannak, akik ha egyszer kikerültek az utcára (vagy szállóra), akkor onnan képtelenek visszakapaszkodni, de nagyon sokan vannak olyanok is, akiknél csak átmeneti állástalanság, vagy egy nemfizető megrendelő volt az oka, hogy nem tudták a lakbért fizetni, így elméletben ha ismét találnak stabil bevételi forrást, pár hónap múlva újra megpróbálkozhatnak egy minigarzonnal, bízva benne, hogy máskor nem kerülnek ilyen helyzetbe (de mivel nincsen tartalékuk, fognak). Csak hogy nagyságrendeket lássunk: ma Magyarországon fél- és hárommillió közötti azon emberek száma, akiket valamilyen szinten érint a lakásszegénység. Ez elég sok tömegszállót igényelne.

Jelenleg egyébként szálláshelyként gyakorlatilag három típus érhető el az utcára került embereknek (jelentősen egyszerűsítek, de azért törekszem a pontosságra). Az első a fűtött utca, ami kábé annyit tud, amennyit a neve mond: nincs belépési küszöb, bárkit, bármikor beengednek, és nem fog megfagyni. A második a fapad, avagy hivatalos nevén éjszakai menedékhely. Ezek hivatalosan arra vannak kitalálva, hogy ha aznap kerültél utcára, valahova be tudj feküdni egy estére. Kapsz egy priccset tucatnyi másik emberrel egy szobában és meg tudsz fürdeni. A legtöbb helyen van némi bekerülési szint (nem lehetsz ittas, kell legyen nem túl régi egészségügyi igazolásod), és helyfoglalás érkezési sorrendben. Bár a szleng ezt is szállónak hívja, valójában nem az, hanem tényleg csak menedékhely. Nem tárolhatod itt a holmijaidat, nincs saját helyed, ha nem vagy ott beengedéskor (este 7-8 körül a legtöbb helyen), akkor nem is jutsz be, de ha sikerült, reggel akkor is kiraknak és hajrá. A harmadik szint pedig az átmeneti szálló, ez hivatalosan maximum 1-3 hónapos tartózkodásra van kitalálva, azon keveseknek, akiket a fapadra kerülésük után a szociális háló nem kapott el gyorsan és nem helyezett vissza a normál lakhatásba. Itt már lehet, hogy lesz saját szekrényed (ami vagy zárható, vagy nem), és fix hely vár rád, cserébe viszont be kell tartanod a hely házirendjét (ami a legtöbb helyen elég szigorú, még egy konszolidált koleszos is besírna), de ezek fizetősek is. Hogy amikor lejárt a maximálisan itt tölthető időd, mi lesz veled, arra nincs koncepció, hiszen eddigre már nyilván helyreállt az életed hála az integrációs programnak. Ami - csak hogy egyértelmű legyen - nem létezik.

Szóval nagyjából ez a helyzet jelenleg. A fenti szállók kb az egészségügy mentőautójának, baleseti szebészetének és sürgősségi osztályának lennének megfeleltethetők, azzal a feltételezéssel, hogy más fajta egészségügyi szolgáltatás szinte egyáltalán nem létezne.

Visszatérve az érintettekre: egyrészt több százezer ember van az országban, aki képtelen fizetni a lakáshitelét, függetlenül attól, hogy svájci frank volt-e vagy forint. Rengetegen a közös költséggel vannak brutális elmaradásban, míg szintén sokaknak a közüzemi számlák, hangsúlyozottan a fűtés fizetése lehetetlen kihívás. (Pl ugye „falopásra” is ritkán veszi rá magát az ember hobbiból, másrészt minden évben a kihűlésés halálesetek nagyjából fele lakásban élő embert érint.) Itt nem igazán létezik olyan hatékony segélyezési rendszer, ami viszonylag alacsony költség mellett lehetővé tenné, hogy ezek az emberek ne kerüljenek utcára.

Másrészt rengetegen vannak (konkrétan pl a hajléktalan emberek túlnyomó többségre is rendelkezik saját jövedelemmel), akinek van bevétele, de az vagy nem elég, vagy nem elég rendszeres és kiszámítható egy albérlet fenntartásához. Ők ezért aztán ingáznak: ha sikerül összegyűjteni a kaucióra valót, akkor tudnak hol lakni, amikor megint nincs pénz, akkor vissza a semmibe, és még ezt is bukják. Ez jellemzi a hajléktalan emberek túlnyomó részének az életét sok szűk esztendővel, kevés bőségessel, de náluk is nagyobb mennyiségű az az ember, akiknek kicsit több és rendszeres a bevételük (csak a stabilitáshoz nem eléggé), így általában van lakhatásuk, csak ritkábban kényszerülnek ismerősökhöz, majd azok, vagy azok türelmének fogytán utcára.

Amit itt újra és újra mondani próbálok, az az, hogy nincs olyan, hogy hajléktalan. Ez nem egy kaszt. Élethelyzetek vannak, amikben többé vagy kevésbé jellemző állapot az, amikor valaki a hajléktalanság valamely szintjén kényszerül élni. De ettől még nem lesz egy másik ember, semmiben nem különbözik attól, akinek van lakhatása.

És itt látni kell, hogy ha a cél a poszt elején írttal szemben, a mentális betegekhez hasonlóan az, hogy a lakhatási nehézséggel küzdő emberek minél teljesebb életet éljenek, akkor a tömegszállások ezt egyáltalán nem segítik, sőt hátráltatják. És nem csak arról van szó, hogy én már akkor csökkent munkaképességűvé válok, ha rosszat álmodtam előző este, nekik pedig élősködőkkel fertőzött, hangzavarral, balhézásokkal, lopásokkal stb zsúfolt helyeken kellene kipihenni magukat, hogy aztán képesek legyen olyan munkát végezni, ami finanszírozni képest az innen való kikerülésüket. Hanem ezek a szállók önmaguk akadályozzák a rehabilitációt. A beléptetés korai és szigorú rendje miatt (és mert a szállók nagy része belvárosból akár több mint egy óra alatt érhető el), nagyon kevés olyan munka van, amit szállóban lakva lehet csinálni. Emellett valamiért soha nem jut eszünkbe, hogy ha nekünk egy jól felszerelt lakásban, stabil anyagi háttérrel rengeteg időnket felemészti a mindennapi életünk menedzselése (főzés, mosás, fürdés alapból), akkor vajon mennyi időt és energiát igényel mindez ezek nélkül, nem beszélve az olyan extra dolgokról, mint a szállókon szükséges egészségügyi vizsgálatok miatti rendszeres rohangálás, egyéb bürokrácia, saját otthon nélkül mennyire valószínű (nagyon), hogy a nálunk szekrényben pihenő papírok és iratok valamelyike eltűnik, azaz pont akkor nincs meg, amikor kellene, azaz megint ügyintézés, amihez más olyan papírok kellenének, amit be sem tudnak szerezni, sorolhatnám. És akkor még csak arról beszélünk, hogy fizikailag túl tudnak-e élni ezek az emberek - arról nem, hogy lelkileg is túléllhető-e az életük. Nem titok, hogy gyakorlatilag nincs szabad páros szálló, azaz felejtsd el, hogy párkapcsolatod tudhat lenni, ugyanúgy, mint ahogy hiába az egyetlen társad mondjuk a kutyád, őt nem viheted be egy szállóba. Mozgássérült vagy esetleg? Rossz hírünk van, tolókocsival nehéz lépcsőzni, akadálymentesített szállóból meg nincs túlkínálat.

Szóval ebbe a környezetbe kerül be nekem az a kérdés, hogy megoldás lehet-e a hungexpo menekülttáborszerűséggé alakítása.

Attól függ. Ha az a célunk, hogy minél kevésbé látható helyen tároljunk nagy mennyiségű embert, arra várva, hogy azért gyorsabban haljanak meg, mint ahogy újratermelődnek, akkor igen, egyeseknek persze. A többiek pedig majd kimenekülnek valami olyan területre, ahol még a szocmunkások sem találnak rájuk és ott fognak megfagyni. De ez persze nem nagy gond, tekintve, hogy Tarlós évek óta következetesen azt hazudja, hogy senki nem hal meg az utcákon, ezt tudja folytatni, függetlenül attól, hogy innentől még többen teszik.

Ha viszont az a cél, hogy a hajléktalanság ne egy végállomás legyen, akkor nem hogy az ilyen fűtött gettó jellegű helyeket kell elfelejteni, hanem az egész hajléktalan embereket raktározott tárgyként kezelő tömegszállás-koncepciót.

Ugyanabból kell kiindulni, mint a mentális fogyatékosok esetén: mi hiányzik ahhoz, hogy ez az ember a legteljesebb, társadalomba leginkább integrált életet tudhassa élni? Mivel tudjuk legjobban elősegíteni, hogy az adott ember minél inkább képes legyen saját magát eltartani? Igen, lesz egy szűk kisebbség azok közül, akik jelenleg hajléktalanként élnek, akik erre egyáltalán nem képesek, vagy időskoruk miatt (ami esetben idősek otthonában lenne a helyük), vagy súlyos egészségügyi problémáik miatt (ami esetben kórházban, szanatóriumban), vagy súlyos mentális problémáik miatt (ami esetben az ezzel foglalkozó, kitagolt, kisméretű intézményben). De a többség számára egy fokozatos skála mentén, a skála elején nagyobb anyagi és szakmai segítséggel, a végén kisebbel, egy olyan önálló lakóhelyre van szüksége, ahol a lehető legnagyobb teljességgel élheti meg az életét, ahol lehet párkapcsolata, ahol vannak szomszédai, ahonnan tud munkába járni, ahol tarthatja ingóságait, ahol van hűtője, ahova tud bevásárolni stb stb, és ahol meg lehet az esélye arra is, hogy idővel egyáltalán ne szoruljon támogatásra.

Természetesen mindennek a véghezviteléhez idő és rengeteg energia kell. De az elkezdéséhez csak politikai akarat. Az üresen álló lakások értelmes hasznosítása vagy egy működő albérlettámogatási rendszer még a tömegszállások egy főre jutó költségénél alacsonyabb összegből is üzemeltethető lenne.

Én már így is hosszan írtam, szóval most ránéztem az AVM blogjára és különösebb kutatás nélkül ezek fele ajánlanám a továbbolvasást:

Csuhai Ágnes levele Tarlós Istvánnak a főpolgármester cikkére reagálva

A Város Mindenkié javaslatai az önkormányzat, magánszemély vagy befektető tulajdonában lévő üres ingatlanok hasznosítására

Lakhatást, ne zaklatást! A Város Mindenkié javaslatai a hajléktalanság megelőzésére és felszámolására