Elegem van a jobboldali újságokból

„A baloldali újságokból azért nincs elegem, mert azok már rég - sokuk már csak a jogelődök miatt is - vállalhatatlanok. A »rendes« baloldali újságok pártállami gyökerüktől a mai napig nem tudtak megszabadulni, a rendszerváltásnak csúfolt valami előestéjén néhány cégjogi trükkel kicseréltek a pórázukat tartó kezet, és azóta vígan becsmérelnek mindent, ami szép és értékes ebben az országban. Ezért nem adok pénzt, tőlem tönkre is mehetnek.

A jobboldal újságjaival más a helyzet. Közülük egyeseknek szintén van pártállami gyökere, de ezektől - hosszú idő alatt ellentmondásosan, keservesen - megszabadultak. A zöldmezősen alapított lapok sem voltak mentesek a kiforrás vitáitól, de mára megtalálták saját arcukat és közönségüket is. A jobboldali lapok jelenleg láthatóan két problémával küzdenek, az egyik az unalom, a másik a kormánypropaganda kritikátlan átvétele, amely - mint a saját farkába harapó kígyó - erősíti az unalmassá válást. Korábban ezek a lapok szellemileg pezsgést hoztak, új megközelítéseket, világlátást adtak, ma viszont a napi rutin felmondásán és a kolomp szerepen kívül alig adnak valamit olvasóiknak.

Nézzük részleteiben is. A Helyi Téma című lapot ingyenesen terjesztik, sok háztartásba eljut. Amikor a postaládámban először megtaláltam, viszonylag hamar felmértem, hogy amolyan - a Magyar Vizslánál egy picinyt kifinomultabb - propaganda cucc. A legnagyobb problémám az volt vele, hogy hova tegyem. Mivel a papírgyűjtőig lusta voltam elvinni, ezért - jellemesen - a tömbház közismerten baloldali lakói közül választottam ki a szerencsést, aki még egyszer részesülhetett a kiváló információkból. Aztán rájöttem, hogy ezzel a magatartásommal már megint a vörösök járnak jól, mert két papírjuk is lesz a krumplipucoláshoz, azóta ilyen céllal megőrzöm.

A Magyar Hírlap liberális lapként megdöglött (figyelem Fodor Gábor!), így nagy várakozással tekintettem Széles úr elképzelései elé. Amit kaptam, az kiábrándító volt, rosszul szerkesztett, gyenge szellemi frissességű napilapnak látszó tárgy. Mára a 70-es, esetleg 72-es IQ-val rendelkező kormánypártiak lapja. A már 73 IQ-val rendelkező kormánypártiak között viszont vérciki olvasni. Nem mondom: Bayer Zsolt indulatos cikkei vagy Szentmihályi-Szabó Péter finom iróniája tud szórakoztató lenni, de ezeket - éppen mert érdekesek - úgyis szemlézi az Index és a Mandiner, ezért nem érdemes megvenni a lapot.

A Magyar Nemzet visszaesése a legnagyobb csalódás. Azon kapom magam, hogy már egy-két éve nem veszem meg hét közben, és a hétvégi számért sem tolongok legalább ez év eleje óta. A korábban színes szellemi színvonalú lap hihetetlenül nagyot zuhant, unalmas kormánypropaganda-eszközzé. Sehol egy valódi kritika, a belső cenzúra ordít a jobb sorsra érdemes újságírók cikkeiből. Ezúton szeretnék elnézést kérni a lap nagyszerű újságíróitól - Lovas Istvántól, Csermely Pétertől, Seszták Ágnestől, Stier Gábortól, Végh-Alpár Sándortól, Csontos Jánostól, Kristóf Attilától - de olyan újságot nem veszek meg, amelyet előbb olvasok ki mint a Tesco-katalógust.

A Magyar Demokrata című hetilap jogelődje, a Demokrata hihetetlenül fontos volt indulásakor - ha jól emlékszem 1994 őszén - a romjaiban heverő jobboldalnak. Bencsik András elévülhetetlen érdeme, hogy a megszűnt Pesti Hírlapból létrehozta némi szamizdatos feelinggel a Demokratát jól menedzselve a lapot. A kezdetektől kb. 10 évig tartó időszakban a lapban publikált a radikálisan és kérlelhetetlenül egyenes Lovas István, a kisemberek problémáit mindig a humánum oldaláról bemutató Seszták Ágnes, a zseniálisan jó tollú - és 30 kilóval könnyebb - Csermely Péter, a széles látókörű, hihetetlenül művelt Székely-Kecskés János. Értük volt érdemes várni a csütörtöki megjelenést, még ha a nagy demokrata Tamás Gáspár fel is akarta miattuk borogatni az újságos standokat. Számomra az első repedés akkor jött el, amikor a paksi atomerőműben történt baleset kapcsán Bencsik összetévesztve a bórsavval kevert vizet a borvízzel annak a véleményének adott hangot, hogy szerencsére van itt borvíz elég, árasszák el vele a sérült részt. A vég pedig akkor, amikor a »sajnálatos 2006. évi őszi események« kapcsán a Magyar Demokrata úgy csinált, ahogy a Szabad Európa 1956-ban: akkor is ellenállásra buzdított, amikor már nem volt értelme. Morálisan ez a magatartás volt az utolsó dobás, azóta csak fodrásznál veszem kezembe a lapot, ilyenkor meggyőződöm arról, hogy én jól döntöttem, viszont Bencsik jó üzletember maradt.

A Heti Választ mindig is amolyan se hal, se hús lapnak véltem, túl sok kompromisszummal terhelten hozták létre, nem is érdekelt. Nagyjából 2009-től olvasgattam barátaim rajongása okán - mert a divat mondja meg, hogy ki vagy -, de nem éreztem jó lapnak. A külpolitikai rovatra a szerkesztőbizottság ülepnyalásig elkötelezett atlantizmusa nyomta rá a bélyegét, amely a sokoldalú megközelítés gátjává vált. A belpolitikai rovatban voltak új megközelítések - Bódis András például jól alkalmazta a nyilvános cégadatokat szokásos listáihoz - de ami 2009-ben új volt, ma már uncsi. Borókai Gábor - noha még mindig vannak sajátos, érdekes meglátásai - kormányszóvivőként emlékezetesebb  volt. A gazdasági rovat gyengesége többször is vértolulást okozott. Azt hiszem az ott dolgozókat nepotista alapon engedik be a szerkesztőségbe, mert már 2009-ben észrevettem, hogy a Bajnai-kormány gazdasági kommünikéit ctrl+c / ctrl+v módszerével veszik át. Ha pedig hosszú cikket írtak, akkor a saját szavukkal megismételték ugyanazt a cikken belül. A szellem a fazékból csak Vinkó Józsefnél szabadult ki, és remek dolgokat lehetett tőle tanulni. A lap ma ugyanazon az úton rohan saját jelentéktelensége felé, mint annak idején a HVG. A HVG is jó volt, amíg valaki ott azt nem gondolta, hogy egyfelől a liberális menedzserek lapja lesz, másfelől az olvasók helyett el nem kezdtek a szponzoroknak írni. A Heti Válasz is lassan - Márai gondolatát kölcsönvéve - a minisztériumokban, azok háttérintézményeiben, fideszes önkormányzatokban, és az állami vállalatokban aladárkodó, magukat konzervatívnak nevezők lapja lesz. Az olvasói helyett pedig a szponzoroknak írnak, lásd a Hernádit védő MOL-különszámot. Ha azt írom, nem érdemes pénzt adni érte, valószínűleg nem sértem meg vele a szerkesztőséget, mert úgysem belőlem - az olvasóból - élnek, állami hirdetést meg annyit kapnak, hogy az olvasók negligálásának luxusát is megengedhetik maguknak.

Mármost két út van: vagy a jelenlegi lapoknak kellene kissé összekapni magukat vagy új, izgalmasabb lapot kellene gründolni, mert a mostaniakból sokaknak elege van.”