A Mephisto-jelenség

„Igaz is, Vidnyánszky. Ő kétségkívül prototípus, aki kurzusművészt csinált magából, pedig azon kevés talpnyalók egyike, akiknek a tehetségük folytán nem volt rá szükségük. De ő nem művész akart lenni, hanem minden. Ebben különbözik Höfgentől, akinek »csak úgy jött«, Vidnyánszky viszont megküzdött érte, amíg sikerült átvennie a hatalmat a (területileg sajnos a porosznál kisebb) teljes magyar színház fölött, önmagát pedig közben leépítenie.

Ő is alternatív lázadóként, szegénylegényként, a függetlenek szószólójaként érkezett, progresszív eszmékkel. Ma már csak jelmezként viseli a lajbit, kiskondásnak öltözik, de a »közjó« nevében, rendszerszervezőként önmaga és a hatalompárti kiváltságos kaszt hasznát érvényesíti. Öncsalása höfgeni méretű, valószínűleg három és fél évvel ezelőtti nyilatkozatát is kimagyarázná sziklaszilárd etikájáról, amellyel a művészetbe való politikai beavatkozás elleni örök küzdelmét ecsetelte.

Persze Kerényi Imre rajta is túltesz, ő valóságos szuper-Höfgen. Az ő útja a kommunista párttagságtól a komcsizásig, a moszkvai nagy októberi megemlékezésrendezésektől a Charta-tüntetésen mondott beszédben önkéntesen vállalt zsidóságán át a náci bulváríró beemeléséig a nemzeti irodalmi kánonba a megfelelési kényszer egyik országos csúcsa. Annyiban viszont anti-Höfgen, hogy mindez levezethető a rendezői pálya fiaskójából.”