Azért örülhet a Jobbik, hogy nem 1793 Párizsában, vagy 1950 Budapestjén vagyunk, és nem épp ők vannak hatalmon. Így a mindenkit, de legelőször is a leghűségesebb elvtársakat utolérő guillotine vagy pincebörtön helyett kizárásokkal és perlekedéssel oldják meg az egymás közötti feszültségeket, amíg csak az élcsapat élcsapata a helyén tud maradni.
Mint oldott kéve, úgy hullanak szét a Jobbik ismert arcai a centrifugális erők hatására; csak győzze követni az egyszeri talpas, hogy a felsővezetésben épp kinél van a radikális nemzeti igazság pallosa. Részemről pont a jobbikos talpasokat sajnálom a leginkább: amíg ők különböző, sokszor érthető okokból az egyébként sehová nem vezető nemzeti radikalizmust tartják a sikeres élet és a magyar nemzet utolsó mentsvárának, addig ebben az utolsó mentsvárban újra meg újra kiderül, hogy egyéni bizniszeket bonyolító udvari intrikusok takaróznak az árpádsávos köpenyekbe.