A költészet napjára

Ó mennyi poéta, S mennyi költemény! Egyik mennydörgés, Míg másik zöngemény Én csak egy félénk Kis kecske vagyok! Akit Mesterházy Oly rútul ellopott.. Mert engem ,ó egek! A mamámon kívül Más senki nem szeret! Sírok és mekegek! Azért elmekegek egy Egy bús kis éneket Megríkatva ezzel Vént és kisgyermeket! Mert levágni készült Kényszer szülte gazdám, Nap mint nap ácsorog Soványan és gizdán Mivel tavaly már Elszállott a Liba! És kezdődött vele A sok sok galiba! Ekkorra pedig már Éhezett a tagság Pedig Nyakó elvtárs Szaporán biztatott! S útra is kelénk mi A szavára legott! Pedig ott az élen A Simon baktatott! Mentünk ,mendegéltünk Miközben este lett. Lám,egy helyes asztal Előttünk lebegett! Simon csettint egyet- Hát meg is terül. De már régen nem láttuk. Azt mondják, hogy űl! Azóta úgy nevez Szép Attis lelkecském: Én gyönyörűséges Szép angóra kecském! Le is vágja rólam Egy szálig gyapjúmat Itt vagyok pucéron- De ő ajtót mutat...

https://www.youtube.com/watch?v=WNZ5ey71qXc https://www.youtube.com/watch?v=8Btn0MAqfW0 https://www.youtube.com/watch?v=z7LjlTh_oR4

Vallomás Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kivüled semmi sem érdekel. Kihülhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap. Dsida Jeno

Az én Kosztolányim hosszú: Jaj, hogy szerettem volna élni régen, vén századok bús mélyein, korábban, mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma, a buta "modern technika" korában. Otthontalan bolyongok, hazavágyván, és sírva vágyom vissza, ami volt már, akkor a szemek föl az égre néztek, s úgy állt a szív, mint liliomos oltár. Az emberek akkor meghaltak őszen, mosolyogván az aszú, édes őszben, szívükbe hordták az örök szerelmet, s mindég holdfényben mondták, hogy szeretlek. Jó emberek között folyt volna éltem, tán itt, ahol most élek észrevétlen, köröttem - essős vízfestmény - Tabán, nyugodt lennék, vagy boldog is talán. Ülnék otthon az ablakmélyedésben, sétálnék egy-egy régimódi, halvány leánnyal a haldokló némaságban, vagy bogarásznék a Gellérthegy alján, és új boron, mikor habos rámpás - kapukulcs a kezemben, kézilámpás - korhely árnyékomat nyomomba húzván mennék haza a kormos, süket utcán. Aztán csak várni - az élet elröppen - Horatius-t olvasni, esti ködben, álmodni mélyen és álmodni resten, s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten. Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza, szeretnék futni: vissza, vissza, vissza. Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt a "szent öreg" élt, Virág Benedek. Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát, s lúdtollal körmölt magyar éneket. Akkor sem ismerték nálunk a költőt, futó, szegény vad, elbújt reszketeg, görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel, tág pupillával nézte az eget. Sokszor megállok most hol ő lakott rég, s alázatos és magamba szálló lélekkel kérdem, mi maradt belőle? Egy kis küszöb s egy villamos-megálló. De én gyakran elmentem volna hozzá, hogy lelkemet szava beharmatozná, piruló arccal néztem volna rája, hogy mit mond papos és szigoru szája, lobogó nyakkendővel és kalandos fürtökkel, én, az ifju-ósdi lantos, olvastam volna néki órahosszat, versekbe szedve A' hazá-t, az Aether-t és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról s "Magyar Jövőnk"-ről vagy száz hexamétert. Ő meg bólintott volna a homályon, s én lehajoltam volna, hogy megáldjon. Zsinóros, régi atillát viselt még, ráncos kezű és prédikáló bölcs volt, szobája, mint az agg papok szobája, a szekrényben égettbor s gyümölcs volt. és dícsérvén a Poézis hatalmát, átnyujtott volna versemért egy almát.