Bojár Iván András, aki egészen néhány nappal ezelőttig Budapest városarculati tanácsnoka volt, a következőket mondta:
„Bojár Iván vagyok, művészettörténész, boldogult ifjúkoromban itt dolgoztam ebben az épületben, a Nemzeti Galériában. Akkor nem gondoltam volna, mint ahogy Pelikán elvtársról sem gondolták volna, hogy egyszer még úgy fogok visszajönni ide, hogy tulajdonképpen egy totalitárius rendszer reprezentációs kiállítását fogom úgy megnézni, hogy jelen idejű kiállításról van szó, és nem az ötvenes évek, nem a huszas-harmincas évek totalitárius művészetét fogják kiállítani. (...)
Hát ez nagyon szépen meg van festve, jó egyenletesen van az ezüst felhordva, azt gondolom, hogy mivel ez egy figurális munka, és minden egyes figuráról pontosan látszik, hogy micsoda, ez becsületesen meg lett csinálva. De van, amelyik übergagyi. Ezen például látszik, hogy húsz perc alatt készült. (...)
A szellem egyik embere, színházrendező az, aki ebbe a kurzusprogramba beállt, és opportunista módon kiszolgál egy államot. (...) Magának, neki is kell tudnia, hogy az államnak a kultúra területén és a kánon önszervező, önmagát alakító rendszerébe beleszólása nincs, nem is lehet. Maga a történelem az, ami igazolja ezt, hiszen hogyha az ötvenes évek szovjet, magyar, vagy a harmincas évek náci művészetét nézzük, akkor mindenki tudja azt, hogy a világ művészetének legértékesebb munkái nem az akkori kurzusokban születtek, hanem vagy azok ellenében, vagy azokkal párhuzamosan, nem is figyelve, nem is tekintve ezekre a terrorista rendszerekre.”