A keresztény tanítás szerint a Szent Lélek nem erő, nem szép gondolat, nem jelkép, hanem élő Személy.
Nyitókép: Kirill KUDRYAVTSEV / AFP
Ki szeretné, ha elköltözése után a barátai, ismerősei évtizedek múlva egy erőként, szép gondolatként, esetleg jelképként emlékeznének rá? Élő személyek vagyunk, akit ismertek, szerettek, kapcsolatuk volt velünk.
Akivel egyszer találkoztunk, és élmények fűztek össze, vagyis közeli viszonyban álltunk, azt mindig egyediségében, valódi személyiségével őrizzük meg az emlékezetünkben.
Nem tudom, mit gondol Jézus a Mennyben, amikor húsvét ünnepén újrakezdésről, megújulásról, esetleg tojásfestésről beszél a fél keresztény világ; vagy a Szent Lélek, amikor pünkösd alkalmával az egyház fogyatékosságairól vagy a nemzet felrázásáról szólnak az ünnepi írások.
Ezek a célok önmagukban tiszteletre méltóak, de a keresztény ünnepek nem erről szólnak.
A húsvét ünnepén az első keresztények egy általuk személyesen ismert személy, Jézus szörnyű kivégzésére, és a három nappal később vele történt megdöbbentő, a természet törvényeit radikálisan felülíró eseményre, a korábban megkorbácsolt és keresztfára feszített, mégis teljesen megújult testében való feltámadására emlékeztek, míg pünkösdkor arra, hogy az a Személy, Akit a szemük láttára a Mennybe felemelkedő Megváltó megígért, vagyis a Vigasztaló, a Szent Lélek eljött hozzájuk.
Ezek az események adják az Egyház születésének fundamentumait, ezen események miatt tért meg Jézust Megváltónak elfogadva i. sz. 32. pünkösdje (sávuót) után az apostolok prédikálására Jeruzsálemben több ezer olyan zsidó ember, akik hét héttel előtte többségükben még egy megtévedt, tévtanító galileai rabbinak tarthatták Jézust (és talán még istenkáromlóként – hisz Isten Fiának mondta magát – a kivégzésével is egyetérthettek).
Ennek az evangéliumnak a hallásából lett hite Jézusban az ezt követő évszázadokban is minden kereszténnyé (Krisztus követőjévé) lett embernek – nekünk is. A Szentírás újszövetségi részét túlnyomó többségükben
olyan emberek írták, akik személyesen, saját szemükkel látták ezeket a csodálatos eseményeket, és szemtanúként jegyezték le azokat
– többségük ezért a bizonyságtételért az életével fizetett a keresztény hit terjedését büntető Római Impériumban.
Az általuk leírt újszövetségi könyvek mind arra hivatkoznak, hogy az igék bár emberi kezek irományai, de forrásuk, ihletőjük, a leírások pontosságának garantálója maga Isten Szelleme (Szent Lélek), Aki azért is ismerte tévedhetetlenül a történéseket, mert Ő maga hajtotta végre azokat: Jézus sokszor utalt arra, hogy mindent úgy tesz, ahogy a Szent Lélek vezeti, és amikor gyógyít, természetfeletti dolgokat tesz, azt a Szent Lélek által teszi, illetve a Biblia tanúsága szerint
a három napja halott Jézus holttestét szintén a Szent Lélek elevenítette meg, ő támasztotta fel a halálból.
A Jézus kivégzése miatt sokkolt és demoralizált tanítványok szétszéledtek volna, egy idő után valószínűleg Péterhez hasonlóan megtagadták volna azt, hogy Jézust valaha követték, a Vele töltött három évet zárójelbe tették volna, ha nem kapják a hírt, hogy néhányan látták, találkoztak a feltámadt Jézussal. Ugyanezen embereket néhány nappal később már a hatóságok tiltása, a megkorbácsolás, a halálbüntetés fenyegetése sem ijesztette el attól, hogy hirdessék az Örömhírt. Honnan volt a bátorságuk? Onnan, hogy nem tudták letagadni a valóságot: a saját szemeikkel látták a feltámadt Megváltót, a kezeikkel tapintották, hogy hús-vér testben támadt fel, és utána valóságosan átélték az Ígéret eljövetelét, a Szent Lélek jelenlétét, Aki erőt és bátorságot adott a szívükbe az irracionális vállalására. Így terjedt el a régióban, majd később szerte a világon az evangélium.
A Megváltó a Mennyben van és él,
a földön pedig az Isten harmadik Személye, a Szent Lélek tartózkodik ebben az üdvtörténeti korszakban, immár kétezer éve. Most is.
Ő jelenti ki a szívekbe Jézust Megváltónak (Krisztusnak), Ő győzi meg az embert a bűneiről, és annak megoldásáról, az Istenhez, az Atyához való fordulásról a Fiú váltságáldozatának elfogadásán keresztül. Ez az élő csoda ma is zajlik.
Húsvétkor és pünkösdkor – és máskor is – a keresztények egy része mégis kiüresedett félpogány hagyományokkal bíbelődik, humanista eszményekre hivatkozik. Nem tudom, mit gondolnak a Mennyben az első vértanúk. Jézus és a Szent Lélek élő Személyek, Akiket őt ismertek, szerettek, kapcsolatuk volt Velük. Azért haltak meg az első tanítványok, hogy
mi, az utódok arról beszéljünk, ami a valóság, ami a hitünk alapja
– ezeken a kiválasztott napokon különösképpen.
A pünkösd a Szent Lélek ünnepe, ezért ekkor Róla kell megemlékezni. Az ünnep árnyék, egy valódi dolog lenyomata – mondja a Biblia (Kol2:16-17), vagyis ezen a megemlékező napon azon kell elgondolkodnunk, hogy az árnyék milyen önmagán túli valóságot jelez.
Mi a pünkösd üzenete tehát?
Az, hogy a Szent Lélek nem erő, nem szép gondolat, nem jelkép, hanem élő Személy. Ma is meg lehet ismerni, szeretni lehet, és kapcsolatba lehet kerülni Vele.
Boldog ember az, aki ezt átélheti, és Vele az örökké tartó isteni valósághoz kapcsolódhat, az üdvösséghez.
Mert a keresztény élet végső célja ez, nem más. Aki ezt pünkösd ünnepén akár csak egy percig végiggondolta, jót tett magának, és megtisztelte a Teremtőjét.
--
Kuminetz Géza katolikus pap, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora jelentkezett egy kis könyvecskével, amely a keresztény antropológiát mutatja be, vitatkoztatva azt a rivális elképzelésekkel.
A Budapest100 közösségi-építészeti fesztivál visszanyúl a kezdetekhez: május 9–10-én az 1916 és 1926 között épült fővárosi lakóházak és intézmények tárják ki a kapuikat.
Pestiesen szólva nem semmi, hogy egy kulturális intézmény ilyen hosszú ideje tud működni.
Petíció indult arra, hogy a Rákóczi szabadságharc egyik fontos dátuma ünnepnappá váljon.
„Éljen a keresztény Magyarország! Éljen a keresztény Európa!” – zárta gondolatait Petrás János.
„Ketté lehet őket hugyozni és kész” – fogalmazott a publicista.
Boldog magyarok Romániában.
