Jobb későn, mint soha

„Három évtizeddel a rendszerváltás után, az Orbán-rendszer tizennegyedik évében nyilván aktuális, mégis időszerűtlen feltenni azt a kérdést, hogy a magyarság hol veszejtette el a szabadságának, a jogállamiságának, a demokratizmusának meg a polgáriságának az 1848-ban és 1956-ban gyökerező nagy, nemzeti ügyét – túl sok ilyen pillanat volt. Az Ellenzéki Kerekasztal pártállammal közösen, társadalmi támogatás nélkül végzett, féllegitim alkotmányozásától a rablóprivatizáció latin-amerikai típusú tőkefelhalmozásán át az egyik legfőbb posztkommunista milliárdos, Gyurcsány Ferenc pult alatti kormányzásáig, következmény nélküli önleleplezéséig és karhatalmi megtorlásáig számos olyan esemény megnevezhető, amelyek az Orbán Viktor országlása alatt felnövekvő új nemzedék élményvilága felől nézve már nem bírnak jelentőséggel. A mai fiatalok által ismert Magyarországon soha nem zajlott kormányváltás, nem folytak tényleges tétre menő politikai viták, nem csaptak össze versengő trendek és elitek – az étlapon már csak egyetlen tétel szerepel. A nagy fordulatot megélt, egyre öregedő generációk tapasztalata a kilencvenes évek zavaros és nyomorúságos, ugyanakkor színes és nagy szabadságfokú közegéről ma már a történelemkönyvek lapjait illeti, egyetlen okból mégis időszerű: néha akadnak ennek terén is kegyelmi pillanatok, amikor a múlt tanúi képessé válnak az átéltek újraértékelésére. Az egyetlen remény a jobb jövőre, hogy a fiatalok tanulnak a korábban elszalasztott, nagy lehetőség kudarcából, mert megétik, hogy egy nemzedék ekkora esélyhez egy életben legfeljebb egyszer jut.

Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapítója, egykori szabaddemokrata országgyűlési képviselő interjút adott a HVG-nek, és meglepő töredelmességgel beszélt az SZDSZ, tágabb értelemben pedig a teljes rendszerváltó elit jóvátehetetlen tetteiről és mulasztásairól, nemzetelveszejtő hibáiról és bűneiről. Az egykori demokratikus ellenzék ma nyolcvannégy éves vezéralakja az utolsó még élő alapító atyák egyike, aki elismerést követelő életutat tudhat maga mögött. Szamizdat kiadványok államilag megfigyelt és üldözött terjesztőjeként, a Szegényeket Támogató Alapnak a Kádár-rendszer súlyos és elhallgatott szociális mulasztásaira megoldást kereső munkatársaként, a Helsinki Bizottság keretében pedig az emberi és polgári jogok védelmezőjeként tevékenykedett, s egyike volt azoknak, akik ha nem is épp időben, de meghátráltak a vállalhatatlan elől: 1996-ban, két éve zajló MSZP-SZDSZ kormányzás után levelet írt pártja elnökségének, melyben kinyilvánította, hogy ebben nem vesz részt tovább, és a következő választáson már nem volt képviselőjelölt.

A fent említett interjúban Kőszeg Ferenc beismeri, hogy a rendszerváltó elit, amelynek ő is tagja volt, már 1990-ben se látott tovább a félelmeinél és a gyűlöleténél, úgyhogy a torz ösztöneinek, a történelmi traumáinak meg a törzsi ingerültségének engedve újjáéleszette a magyar történelem legterhesebb örökségét, azt a zsigeri szembenállást, amely egy országban két nemzetet képez, és amelynek neve: turáni átok. Fájdalmas, hogy Kőszeg Ferenc, aki az államszocialista korszak iratnyilvánosságáért is sokat küzdött, csak mára vette rá magát, hogy politikai mozgalmának csődjéről számot adjon, és a nemzedéki kudarc okait elismerje, de persze jobb későn, mint soha. »Az MDF és SZDSZ közti koalíció lett volna a helyes 1990-ben. Antallt tévesen autokratikus, reakciós politikusnak vélte az ellenzéke, méghozzá a szovjet propaganda utóhatásaként. Ugyanis az állította, hogy Antall a háború utáni korszak reakciós, majdnem fasiszta politikusait követi, mindenekelőtt Adenauert. Ebben az első hazugság az volt, hogy Adenauer még majdnem sem volt fasiszta politikus. Meg akarta óvni Nyugat-Németországot a szovjet befolyás érvényesülésétől, ezért számított a szovjet politika szemében reakciósnak.«

Az MDF-SZDSZ koalíció ábrándja sokak lelkében reményt ébresztett, akik ezt a nemzetegyesítő szövetséget a visszaavászkodni óhajtó kommunista elittel szemben emelt falként igényelték volna. Ilyesféle népfrontok más kelet-európai államokban létrejöttek, nyilvánosságra hozták az ügynökaktákat, lehetővé tették az elszámoltatást, korlátozták a szabad rablást, erkölcsi minimumokat jelöltek ki, és sajátos »múlt vagy jövő« dilemmát idéztek elő az átalakuló társadalmak tagjaiban – Magyarországon ez az innováció elmaradt, helyette kiújult a törzsi alapú, hideg polgárháború. A magyarság megkapta az antiszemiták és a hazátlanok transzgenerációs sérelmekből táplálkozó áldilemmáját, amelyet a szalonokban a népi-urbánus vita eufemizmusával illettek, így a Kárpát-medencében élők végül teljesen elfordultak a politika elvi-morális megközelítésétől, és inkább a »melyik uraság fizet többet« kérdésére koncentráltak, amely stratégiájuk Kádár János idején már jól működött, és Orbán Viktor országfoglalásával újra divatba jött. Az MDF és az SZDSZ politikusgarnitúrája képtelen volt kihátrálni az álvitából, ennek ismeretében pedig nem érdemes Orbán Viktort azzal vádolni, hogy a kamuügyekkel apátiában tartott közélet az ő szüleménye.

Kőszeg Ferenc az MSZP-SZDSZ koalíció kapcsán a liberális értelmiség ősbűnének soha be nem vallott igazságát ismeri el. »Orbán Viktor képes volt megteremteni a jobboldalon az egységet, nyilvánvalóvá téve, hogy nem lehet egy kicsit ellenzékinek is lenni. A másik oldalnak viszont lételeme az állandó vita. Legalábbis a rendszerváltás óta. Ez már a kilencvenes évek elején megmutatkozott, amikor a törvényesen megválasztott SZDSZ-elnök, Tölgyessy Péter ellen szervezkedtek a pártban. Azt mondták, három hónap alatt kikészítjük. Így nem lehet hozzáállni egy demokratikus választás eredményéhez. Később azt sem bocsátották meg neki a liberális oldalon, hogy egy ideig a Fidesz képviselője volt. Pedig sokat bírálta őket is. A magyar politikának az a legnagyobb rákfenéje, hogy nincs közép, nincs átjárás a politikai oldalak között. Az SZDSZ-nek épp az lett volna a történelmi feladata, hogy liberális középpártként álljon a jobb- és baloldal között. Ehelyett, az eltúlzott szélsőjobboldali veszély miatt hozzákötötte magát a baloldalhoz, Horn Gyulához. Holott Horn szívből utálta az SZDSZ-t, és valószínűleg jobban megértette magát Boross Péterrel, mint Pető Ivánnal.«

Sakk-matt. Akik egykor az SZDSZ és a liberális gondolat hívei voltak, valamennyi állomásnál jelezték, hogy baj lesz: Tölgyessy kifúrását épp olyan döbbenet fogadta, mint az utódpárttal kötött gyalázatos koalíciót, a Medgyessy Péter D-209-es tárgyú hazudozását illető és a gyurcsányi országelveszejtés iránt tanúsított lojalitást meg azt a vakságot, ami a szimpatizánsok érveivel, a társadalmi elvárásokkal, érzékenységekkel és félelmekkel szemben megmutatkozott. Negyedszázad távlatából is fájó sebek ezek – akkoriban károgó reakciósoknak meg fasiszták bérenceinek számítottak azok, akik megkérdőjelezték a négy évvel korábban még antikommunista SZDSZ kormányzati szövetségét a pufajkás Horn Gyulával, ahogy civilizációs elvárásnak számított az Orbán Viktor konzervatív-liberális fordulata feletti hüledezés és szemforgatás. Az SZDSZ sorsa annak igazolása, hogy a morális alapokat nélkülöző, amatőr politizálás a semmibe vezet. A Fidesz sorsa annak igazolása, hogy a morális alapokat nélkülöző, professzionális politizálás sikerre ítélt vállalás Magyarországon. Ettől már csak egy lépés a morális alapú, professzionális politika megvalósítása – ez a kihívás azonban már a magyarok következő nemzedékének feladata lesz.

A cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/26. számában jelent meg, június 30-án.”

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher