„Másodjára sikerült végignéznem a Holokauszt Emlékközpont kiállítását, amely a vészkorszak előzményeit, a néppusztító gőzhenger 110 százalékon való működését és a felszabadítás utáni társadalmi sokkot is az érdeklődők elé tárja.
Teremről teremre járva tartottam magam, bár a pesti és a krakkói gettó képei láttán többször is összeszorult a szívem. De a könnyeim végül akkor eredtek csak el, mikor alaposabban megfigyeltem a haláltáborok felszabadítása után a túlélőknek segítséget nyújtó vöröskeresztesek arcát. Elgondolkoztam, hogy részben segítő foglalkozásúként miként birkóztam volna meg egy ilyen feladattal. Hogy tudtam volna vigaszt nyújtani azoknak, akiket nemcsak a jogaiktól, hanem az emberi méltóságuktól is megfosztottak... Olyanoknak, akik mögött lassan száz év távlatából is emberi ésszel felfoghatatlan hónapok álltak.
Ha a holokausztra gondolok, csak az a kérdés visszhangzik bennem: miért. Hogy történhetett meg mindez? Hogy lehetett parancsra, sőt kéjjel gyilkolni tömegeket, kisdedet, asszonyt, öreget... Mi tört akkor és ott el sokakban...
Nem győztem a borzalmakat átkeretezni. A megannyi emberi roncsot, a csont és bőr tetemeket, akik az őrület előtt szerettek, terveik voltak, élni akartak. De ezek helyett gyilkos gáz és krematórium várt rájuk, mert az volt a vallásuk, ami.
A Páva utcai emlékközpontból azonban mégsem megnyomva távoztam. Az alagsorból egy lépcső visz fel a felújított arany-kékben úszó zsinagógába, amely elképesztő békét áraszt.
Ebben a csöndben tört elő belőlem az Arany Jeruzsálem, amelynek első versszakát egyszercsak dúdolni kezdtem. A Schindler listájából is ismert dal pedig visszhangzott a falak között.
Jómagam így tisztelegtem azok emléke előtt, akiket a rémuralom magával ragadott.
Nyugodjatok békében! Titeket sem feledünk!
Kaddis!”
***
Nyitókép: Facebook