„Csukjuk be szemünket, és képzeljük magunkat 1920-ba, ahogy ott állunk Érsekújvár, Kassa, Munkács vagy Temesvár főterén, ahogy ezt abban az évben sokunk dédszülei tették. Vajon régi, szeretett hazánk új gazdáinak látványa, ahogy a középületekről, emlékműveinkről leszaggatják a magyar zászlót, nem inkább azt a gondolatot fogalmazta volna meg bennünk, hogy az igazság ugyanúgy lehet a béke áldozata, mint a háborúé? Nekünk, magyaroknak a béke se 1849-ben, se 1918-ban, 1945-ben vagy 1956-ban nem hozott igazságot, csak a nyílt harchoz viszonyítva alacsonyabb intenzitású szenvedést.
Háború és béke között a különbséget nem az határozza meg, hogy az egyikben sérül, a másikban pedig érvényesül az igazság. A béke kompromisszum, a háború annak hiánya. Az igazság sem öldöklésből, sem kompromisszumokból nem jöhet létre, mert az ezektől független, felettük áll. Az igazságot a háború nem ölheti meg, a béke pedig nem szül ilyet. Így amikor egy évszázaddal nemzeti tragédiánk után keletnek fordítom a tekintetem, és ahogy egy másik nép küzdelmét, hazájának felszeletelését szemlélem, egyre nehezebben tudom elfogadni a mindebben valamifajta igazságot keresők álláspontját. Főleg azt fájlalom, hogy az ukránok is a béke fogalmával ugyanúgy csak a saját igazságukat tudják azonosítani, mint ahogy ezt teszik az oroszok a háborúval.