A háború művésze

„A távoli korok és civilizációk alapműveinek megismerése a mi gondolkodásmódunkat is gazdagítja. Különösen igaz ez az ókori hadászati munkákra, amelyek bőségesen tárgyalják a háborúk során alkalmazandó személyközi és vezetéstechnikai feladatokat, s így korunk embere számára is érdekes üzeneteket hordoznak.

Nemrég jelentette meg a Trubadúr Kiadó a Kr. e. 5-6. század fordulóján élt sikeres kínai hadvezér, Szun-ce A háború művészete című munkáját, két másik ókori kínai hadtudományi szöveganyaggal kiegészítve. Mint Salát Gergely sinológusnak, a könyv lektorának utószavából megtudhatjuk (az ő neve az egykori Heti Válasz publicisztikarovatából lehet ismerős), Szun-ce tanácsait nemcsak Kínában, hanem a modern Japánban és Vietnamban is ismerték, a harctéren pedig sikerrel kamatoztatták. Így aztán a CIA és a KGB köreiben is felfigyeltek rá, hogy napjainkban már a politikai és üzleti szférában elemezzék a könyvet, amely a 2002-es futball-világbajnokságon a győztes brazil válogatott tagjainak is kötelező olvasmány volt.

A lektor a könyv utószavában a következőképpen foglalja össze a mű fő mondanivalóját: »A legjobb úgy győzni, hogy nem is bocsátkozunk nyílt csatába – úgy kell alakítanunk a körülményeket, hogy az ellenség már a háború kezdete előtt elveszítse a harcot. Ehhez pontos tervezésre, a helyzethez való folyamatos, gyors alkalmazkodásra, csalásra, megtévesztésre és váratlan húzásokra van szükség.«

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy A háború művészete legalább annyira vezetéselméleti munka, mint időtálló hadászati szakirodalom vagy korabeli forrásmű. Bár Szun-ce nem kevesebb, mint 13 rövid fejezetben taglalja a háborúzás mesterségének különböző aspektusait, a tervezéstől a terepviszonyokon át a különböző manőverekig, a szöveg gyakorlatilag mindvégig két fő kérdést feszeget: hogyan bánjunk a beosztottainkkal, és hogyan bánjunk (el) az ellenségeinkkel. Ezek az örökérvényű lélektani felvetések azok, amelyek nemcsak érvényessé, hanem népszerűvé is teszik Szun-cét, cégvezetők, kampánymenedzserek vagy csapatépítő trénerek körében egyaránt.

A Szun-ce által elengedhetetlennek tartott vezetői erények és gondolkodási minták amúgy a mi görög–római–keresztény alapokon álló civilizációnkban is ismerősen hangzanak. »Légy megfontolt, gondolkozz, mielőtt bármilyen lépést teszel!« – írja, amit mi leginkább a régi rómaiak »respice finem!« (gondolj a következményekre!) parancsával rokoníthatunk, miközben az érzelmek és igények intenzív megélésének a sztoicizmusból ismerős tilalma is felbukkan, Szun-ce világában egyenesen a hadvezért veszélybe sodró tulajdonságként nyilvántartva: »Ha biztosra veszi a halálát, csakugyan megölhetik. Ha feltétlenül élni akar, fogságba ejthetik. Ha (könnyen) feldühödik, megsérthetik. Ha túlságosan kényes tisztességére, megszégyeníthetik. Ha túlságosan szereti az embereket, azok gondot okozhatnak neki.« Ugyanez a gondolkodásmód köszön vissza abból a meggyőződésből, hogy »az uralkodónak sohasem szabad személyes haragja miatt mozgósítania a hadseregét, a hadvezérnek sohasem szabad személyes csalódottsága miatt harcba bocsátkoznia«. (Ha Nagy Lajos királyunk a magyar irodalom szerencsétlenségére megfogadja ezt a tanácsot, ma nem ismernénk a Toldi szerelmét…)

A hadvezéri kvalitások mellett alapvetően az ellenségorientált tervezés és cselekvés – az ellenfél kiismerése, folyamatos figyelése és a hozzá való taktikai alkalmazkodás – az, ami Szun-ce számára a győzelmet garantálja. Azt a vezetőt, aki a taktikát az ellenfélhez igazítva dolgozza ki, egyenesen mennyben született hadvezérnek nevezi. Szerinte az ellenség okkal vagy ok nélkül történő lebecsülése biztos vereséghez vezet, ezért inkább erejének túlbecsülését javasolja. A kiismerés folyamata különösen fontos számára; az információk megszerzésének fontossága nem csak a kémekről szóló fejezetben, hanem az egész műben tetten érhető.”

Nyitókép: MKDSZ.hu