Elment az utolsó olasz politikus

Halottról vagy jót, vagy semmit, tartja a mondás. Ezért egyedülálló nap a mai – lehet Silvio Berlusconiról úgy írni, hogy most egy kicsit ne kelljen vele párhuzamosan írni az oligarchikus olasz politika mocsaráról, az adócsalásról, a sajtó megerőszakolásáról többször oda-vissza. Azaz mindarról, ami a két összeegyeztethetetlen országrész kényszerházassága, a működésképtelenségből kókányolt épphogy-működés és a maffia hármas karmazatában vergődő olasz politikában visszás, és amiben a most elhunyt Silvio Berlusconi – Signore abbi pietà – nyakig benne hempergett. Ha lett volna két nyaka, akkor két nyakig. Mától nem hempereg tovább.

Gondoljunk erre úgy, mint egy

Amikor a milánói dómot úgy csodáljuk, hogy egy percig sem gondolunk az alatta futó maróan vizeletszagú, gyakorlatilag soha nem működő beléptetőkapukkal védett metróra. Amikor La Speziában úgy élvezzük a tengerpartot, hogy nem számoljuk, hány órát késett odafelé a szupergyorsvonatnak szánt Frecciarossa. Ez egy kegyelmi pillanat, és ez az egy szem minden gyarló politikusnak jár belőle.

Ebben a kegyelmi pillanatban mondom: Silvio Berlusconi volt az utolsó olasz politikus. A mondat nincs tovább; nem az utolsó jó vagy rossz, kisebb vagy nagyobb formátumú olasz politikus, aki, amilyen vagy aki alatt történt ez vagy az, vagy amaz nem történt. Hanem az utolsó olasz politikus, olasz és politikus dőlttel, félkövéren, aláhúzva. Az utolsó olyan ember Olaszország élén, aki még Olaszország adottságaival és korlátaival számolva hozhatott szerinte az olasz érdeket szolgáló döntéseket. Akik utána jöttek, már nem voltak ilyenek. Közvetlen utóda, Lamberto Dini az Olaszországban oly gyakori politikamentes szakértői kormányok egyikét vezette, a rákövetkező Romano Prodi pedig már egy politikai célt üldözött csak: valahogyan be akarta tuszkolni Olaszországot a frissen létrejövő eurózónába. Sikerült is.

Az eurózóna pedig mást jelent Olaszországnak, mint Németországnak vagy akár Szlovákiának. Az eurózóna az olasz szuverenitás vége,

Olaszország a német export által stabilan tartott valutájának és az Európai Központi Bank nyakló nélküli kötvényvásárlásainak köszönhetően soha nem szembesül majd önnön versenyképtelenségével és azzal, hogy valós teljesítménye felett költekezik – cserébe politikailag befogja a száját, és hatvanmilliós G7-tag, haditengerészeti nagyhatalom, a világ nyolcadik legnagyobb gazdasága létére annyit sem cincog bele az európai ügyek vitelébe, mint Litvánia.

Olaszország kormányzását felváltotta a spread, a német és az olasz euró-államkötvények közötti kamatkülönbség hajhászása, miniszterelnökét pedig mondjuk egy középiskolai gazdasági vezető, akinek minden apró lépését egyeztetnie kell Frankfurtban székelő főnökeivel. Erre az igazságra előbb-utóbb rádöbben mindenki Renzin át Salvinitől Meloniig, de ekkor már késő kiszállni, eljátsszák inkább szépen az olasz belpolitikának becézett kutyakomédiát a következő Wall Street-i Mario Bancario vezette szakértői közgazdászkormányig.

Berlusconi volt az utolsó, aki nem volt ilyen. Volt egy nagy álma: ezerféle élénkítő próbálkozással és deregulációval bekurblizni az olasz gazdaságot, és munkára fogni az olaszokat. Mert ezt gondolta a világról, azt, hogy a hatvanmilliós, Franciaország-méretű Olaszország igenis lehet önálló tényező, igenis megállhat a saját lábán, ápolhat saját külkapcsolatokat, követhet saját érdekeket – csak ehhez annyi kell, hogy megtermelje a saját kenyerét. Meg azt is gondolta, hogy politikai értelemben a média, gazdasági értelemben az adóhatóság, szélesebb értelemben meg minden lélegző lény az ő markotányosnője, a szó eredeti olasz és degradálódott magyar értelmében is. Igen. De mégis,

Aztán nem az lett Olaszországból, amit ő gondolt, hanem olyan eurógyarmat, mint sem előtte, sem azóta senki más: szép Itália, a Belpaese az egész eurózónát maga bedönthetné, de őt is bedöntheti bármikor az Európai Központi Bank. Hogy ez jó-e, rossz-e, tűri a vitát; a hasonló adottságú Görög- és Törökországot elnézve meglehet, jól döntöttek a gyarmatalapító atyák.

Berlusconiból meg egy anakronizmus lett. Mondott olyanokat Oroszországról, migrációról meg miegymásról,

Szabadon beszélt, de vonalas néppárti pártja tudta a legjobban, hogy elnökük szavaiból semmi nem lesz soha. Néha-néha jó hangosan fellázadt az euró ellen, aztán ahogy elszállt a szent spread, korrigált és szerelmet vallott neki. És megtalálta a helyét az új Olaszországban. Üzletelt, befolyásolt, szórakoztatott.

Nehéz dolga lesz vele az égi Legfelsőbb Kasszációs Bíróságnak. De ha van humoruk – márpedig az kizárt, hogy az Olaszországot, az országok fenséges viccét is kitaláló Teremtőnek ne legyen –, valamiféle permanens, langymeleg tisztítótűzbe teszik. Hogy nagyon azért ne szenvedjen, de az égi adók elbliccelését, az égi harsonák egyenirányítását, az égi bírák temperamentumos szidalmazását és az angyalokkal való távolságtartó pajzánkodást se zárják el előle a mennyei kapuk. Ott lesz ő a helyén, a felhők feletti szürkezónában. Che la Sua anima riposi in pace, Cavaliere.

Nyitókép: Piero Cruciatti / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP