Kelet-Európa három vesztes nacionalizmusa: az orosz, a szerb és a magyar

„Miért sorolt be a magyarok többsége a Moszkvából diktált világnézet mögé? Ez a jelenség szinte érthetetlen, hisz a leghúsbavágóbb történelmi tapasztalatnak nemhogy súgnia, de üvöltenie kéne azt, hogy két vérbe fojtott szabadságharc, az Osztrák–Magyar Monarchia ellenében végzett, trianoni országcsonkításhoz vezető pánszlávista aknamunka és az 1945-től megszállóként tanúsított jelenlét után a magyaroknak legalábbis nem ártana gyanakodniuk a nyugati szövetség elleni ingerültséget diktáló moszkvai politikára. Ráadásul Oroszországot se a huszonegyedik században mutatott gazdasági-technológiai teljesítménye, se társadalmának csekély élhetősége nem teszi különösebben vonzóvá.  

Azok, akik ma Moszkvában a civilizáció reménysugarát látják, nem pusztán a rettenetes történelmi tapasztalatokat tekintik érvénytelennek a megszállásról, nők tömeges megerőszakolásáról, málenkij robotról meg az ország kifosztásáról, hanem őrjöngő nyugatellenes retorikával tetézik ezt, és gyűlölködésük legfőbb tárgyát abban az Egyesült Államokban találják meg, amelyről jóformán nincs közvetlen történelmi élményük, miközben továbbra is elégedetten ülnek le a Netflix meg az HBO elé, térnek be egy plázába, és élvezik azt a polgári jogbiztonságot, amelyet a nyugati civilizáció szerzett nekik.

Aki a magyar társadalom bizarr ruszofíliáját firtató kérdésre kielégítő választ igényel, nem elégedhet meg az »orbáni propaganda« frázisában kifejeződő magyarázattal. Egy biztos: Rogán Antal igazságminisztériuma a magyar társadalom pszichés gyengeségeire, elfojtásaira, elhárító mechanizmusaira és élethazugságaira épít – de ugyan melyik környező állam belső kommunikációja működik másként? A régió összes többi országa mégis a nyugati társadalomfejlődés irányát követi annak az egy szem Szerbiának a kivételével, amely már az első világháború előtt is egy apró Oroszországként működött a Balkánon.

Az elmúlt két évszázad folyamán három vesztes nacionalizmus bontakozott ki Kelet-Európában: az orosz, a szerb és a magyar.

Sérelmeik kísértetiesen hasonlók: mindhárom nép a saját térségének vezető kultúrnemzeteként tekint magára – történelmi küldetésük uralkodni a körülöttük élő népeken, erre azonban csak ideig-óráig képesek.Elragadtatott nacionalistáik az ősi-isteni származásuktól kezdve a kultúrfölényükön át a szerepüket determináló geopolitikai kényszerig százféle érvvel igazolják, hogy felsőbbrendűségük nem képezheti vita tárgyát. 

Az oroszoknak továbbra is Kelet-Európát és interkontinentális birodalmuk többtucatnyi népét kellene uralniuk. A nagyszerb ideológia képviselői máig nem mondtak le a balkáni népek vezetésének igényéről: szerintük az albánok, a bosnyákok, a horvátok meg a szlovének idővel megtörnek majd, és megértik, hogy természetes szerepüket a világban Szerbia alattvalóiként töltik be. A trianoni békeszerződéssel megalázott magyar psziché képtelen elfogadni, hogy az első világháború győztesei nemcsak a hegyeitől és a tengerétől, de a birodalmi ábrándjaitól is megfosztották: többé nem tekinthet magára a tótok, a rácok meg az oláhok gyámjaként, hanem kénytelen ezeket szlovákoknak, szerbeknek és románoknak nevezni, ahogy a történelmi államából kihasított területeken létrehozott országaik létezését is tudomásul kellett vennie. A második világháborúban elbukott revíziós politika és Rákosi rémuralma után Kádár adott vissza valamennyit a kultúrfölény érzetéből: a legvidámabb barakk biztonsága, a gazdagodás lehetősége és a látszólagos különállás érzete büszkévé, elégedetté és a térségben egyedüliként jóllakottá tette a kádári kisembert – de mert az ebül szerzett jószág ebül vész el, a rendszerváltás mindent elvett a magyaroktól. 

Hasonló katasztrófát az orosz nép is átélt: a Szovjetunió összeomlása és a csatlós államok távozása után képtelenek voltak megválaszolni azt a kérdést, hogy miért áldozták fel húszmillió ember életét. »Mégis elvesztettük a világháborút« – gondolta sokmilliónyi elkeseredett orosz, és nem is teljesen alaptalanul. A szerbek kétszer is létrehozták Jugoszláviát, egyszer királyságként, egyszer szocialista szövetségi köztársaságként, és rendre kiderült, hogy amint lehetőség nyílik rá, a Szerbiának alávetett népek kiválnak, és ha kell, fegyverrel védelmezik magukat korábbi uraiktól.

Az államszocializmus megbuktatásában a lengyelek, a csehek és a románok egyaránt részt vettek, nem is beszélve a Baltikum Szovjetunióból kivált népeiről, s amint megszabadultak elnyomóiktól, hozzáláttak a maguk nemzeti sikert célzó, huszonegyedik századi narratíváinak megalkotásához – az oroszokkal, a szerbekkel és a magyarokkal azonban mintha csak megtörtént volna a rendszerváltás, aligha csoda, hogy nemzeti emlékezetükben a nagy történelmi fordulat nem sorsuk jobbra fordulásaként él. Nem kétséges, hogy a legtöbb kelet-európai nemzet nacionalizmusát hasonló sérelmi vonások jellemzik, de egyedül az oroszok, a szerbek és a magyarok tekintenek a rendszerváltásukra társadalmi siker helyett nemzeti tragédiaként. A három vesztes országban nem fogalmazódtak meg jövőbe mutató célok, és nem ment végbe polgári átalakulás. Az oroszok, a szerbek és a magyarok nem játszottak szerepet a maguk felszabadításában, és a piaci viszonyok megszületése is kudarcként él a fejükben: úgy élték meg, hogy a Nyugat betört hozzájuk, és rájuk erőltette a berendezkedését, amit nem kért tőlük senki – nem a cellájából kiengedett fogoly szabadságát, hanem az intézmény védelmét és biztonságát nélkülöző hajléktalan elveszettségét tapasztalták meg. A történelem így nyújtja be a számlát: aki megszenvedi az elnyomást, elnyeri a szabadságot – aki megszereti az őrizetet, elszenvedi az elkallódottságot.

Az oroszokra tízévnyi nyomorúságos elszegényedés, káosz, korrupció és rettenetes háborúk sora várt – nem csoda, hogy a zavaros évtized végén a rendpárti Putyin megváltóként lépett az egykori birodalom élére. Az új elnök eleinte nyugatos politikát folytatott, de csakhamar rájött, hogy a tartós hatalom kulcsa a sérelmi politika, az orosz történelmi szerepből pedig nem következhet más, mint a szovjet birodalom feltámasztása. A szerbek története hasonlóan alakult: ők a viszonylagos jólétet biztosító titói Jugoszlávia megőrzését tekintették a maguk küldetésének, melynek érdekében háborúzni kezdtek újdonsült szomszédaikkal – utolsó ilyen kísérletüknek a sérelmeiket nem értő Nyugat precíziós bombatámadásai vetettek véget 1999-ben. Az egymást amúgy is testvérnek tekintő orosz és szerb nép a történelem vesztesének érezte magát, és a Nyugatot tekintette új ellenségének.

A magyarokkal ugyanez történt: negyvenöt évnyi elfojtás után a rendszerváltás éveiben családi beszélgetések visszatérő tárgya volt, hogy a nagyhatalmak »visszaadják-e Trianont« – az aluljárókat elárasztotta az irredenta irodalom. Persze kevesen gondoltak tényleges revízióra, de milliók hitték, hogy a kádárizmus barakkok közt érvényesülő kultúrfölénye, a kikerülő-ügyeskedő gazdaság tapasztalata majd a rendszer bukása után is érvényesül. Amikor aztán kiderült, hogy a rendszerváltásnak ára van, a magyarok lélekben ismét a sajátosan kívülálló, nekik viszonylag élhető országot berendező Kádárral tartottak.

amihez az Európai Unió fejlesztési források tömkelegével, a világgazdaság meg a maga addigi legnagyobb konjunktúrájának tízéves szárnyalásával járult hozzá. A magyarság kollektív pszichéje az elvesztett birodalmi tudatért Orbán Viktor rebellis politikájával vigasztalódhatott: Árpád vezér unokái a nemzet legfőbb exportcikke, a vétó révén ismét nagynak, de legalábbis a környező népeknél nagyobbnak érezhetik magukat, és a róluk gondoskodó jó király atyai védelmének kádárizmusból ismerős, biztonságot sugárzó élményét is visszakapták, ez az érzés pedig minden hitszegést megér.

Az oroszok, a szerbek és a magyarok sorsa a sértettségük, a közösnek megélt ellenségük meg a történelmi nagyság iránti vágyakozásuk mentén egybeforrt. Az őket összekovácsoló érzés a romantikus nacionalizmus és annak narcisztikus sérelme, a Nyugatnak mint minden baj forrásának szenvedélyes gyűlölete, valamint a történelmi bűnökre vonatkozó teljes reflektálatlanság. Az ukrán fronton készülő nyugati győzelem az újabb megaláztatás beláthatatlan fenyegetését jelentené a három vesztes nacionalizmusra nézve – az oroszok, a szerbek és a magyarok is csak kisebbek és gyengébbek lehetnek tőle, sérelmi narratívájuk pedig még kevésbé lesz érthető: az ukránok sikere azt üzenné, hogy a régi történelmi szerepek és igazságok kora lejárt, a Nyugatban pedig nemcsak meg lehet bízni, de érdemes is.

Az oroszok és a szerbek ezt biztos, hogy nem fogják tudomásul venni, de az opportunista magyarok, ahogy mindig, még választhatnak. Orbán Viktornak ahhoz, hogy nagyszabású politikusi karakterét az utókor ítélőszéke előtt megmentse, szakítania kellene autokrata elődeinek örökségével, és fel kellene zárkóznia az egykori visegrádi szövetségeseihez, amíg még teheti. Ezt azonban nehéz róla elképzelni, mert fel kellene számolnia hozzá a magyar néplélekre hangolt sérelmi politikáját, ami neki és a magyarságnak a múlt történelmi nagyságából megmaradt, és fel kellene nőnie egy kicsiny nemzet sikeressé tételének kihívásához. A zsigeri sértettség és a dacos ingerültség szelleme ezzel szemben nem rejt kockázatot, abban ugyanis a kudarc maga a siker, és mert a hatalmas világerők által sújtott-üldözött magyarok nem felelősek a maguk sorsáért, az országuk ügyének érvényesítése sem az ő dolguk. A népek Krisztusa nem vált meg senkit, legkevésbé önmagát – körmeszakadtáig tagadott bűneiből és önismeretet nélkülöző önsajnálatából legfeljebb az egyik lator szerepére telik. Hogy Orbán Viktor melyik lator szerepét szánja népének? Ez a magyar történelem utolsó nagy dilemmája.”

Nyitókép: Koszticsák Szilárd / MTI