Ha Prigozsin összefog a belpesti értelmiséggel, többé semmi sem állíthatja meg!

Bahmut elfoglalója, a várakozások alatt teljesítő orosz hadsereg egyetlen várakozások felett teljesítő parancsnoka, egyszersmind jó pár tízezer ukrán mészárosa, Jevgenyij Prigozsin hihetetlen népszerűség-növekedést könyvelhetett el pár óra alatt a Nagykörúton belüli Magyarországon.

Somogyi Zoltán külpolitikát is gyakran szakértő politológus egyenesen támogatásáról biztosította a „fizetett fasisztát” az állami fasisztával szemben, Szarvas Koppány Bendegúz momentumos józsefvárosi önkormányzati képviselő szerint „minden pofon jó helyre megy”, és úgy véli,

a jelentős helyismerettel bíró Gyöngyösi Márton Jobbik-vezér pedig hirtelen oldalt váltott, s a nép tudtára adta: „Orbán szerint Oroszország fog győzni. Sajnos azt nem mondat meg, hogy melyik.” Hadházy Ákos, Tordai Bence és Márki-Zay Péter külpolitikusok egyértelmű és elvágólagos állásfoglalását még várjuk.

Édes jó Istenem, értem már, miért akarja kivenni a tagállamok kezéből Brüsszel az önálló külpolitikát. Elképzelni nem tudom azt a túlmozgást, ami most úrrá lenne a külügyi vezetésen, ha az ellenzék lenne kormányon. Tetszenek tudni ott Belpesten-Belbudán, kinek és minek szurkolnak? Egyáltalán: miért szurkolnak akárkinek? Miért kellene Magyarországnak egy kizárólag rossz kimenetelekkel kecsegtető orosz belügyben állást foglalnia?

Pillanatnyilag két forgatókönyv lebeg a vizek felett. Az egyik – valószínűbbik – szerint Putyin és a kormányerők hosszabb-rövidebb idő alatt úrrá lesznek a helyzeten, Prigozsin megy ibolyákat szagolgatni vagy Szibériába, a Wagnert pedig beszántják, és el nem ítélt katonáit besorozzák az eddigi munkahelyüknél jelentősen kevésbé hatékonyan működő orosz hadseregbe. Putyin szerencséjétől függően a Wagnerrel való megbirkózáshoz több vagy kevesebb erőt kell visszavonnia a frontról, s ennek függvényében kicsit vagy nagyon gyengülnek meg ukrajnai hadállásai.

a szabad és igaz beszéd joga a szabadon beszélők utolsó csoportjától, a katonai tudósítóktól is megvonattatna, és az immáron egységes vezetés alatt folytatódó ukrajnai orosz háborúról még annyi információ sem szivárogna ki Oroszországból, mint eddig. Nem tudom, hogy vannak vele, de én ebben a forgatókönyvben nem látom az eminens magyar érdeket.

A másik – kevésbé valószínű – forgatókönyv szerint Prigozsin puccsa valamilyen mágikus módon sikerrel jár, az elnyomó putyini hatalmat megelégelő nép és a hadsereg egy emberként mögé állnak, Moszkvába úgy vonul be a zsoldosvezér, mint kés a vajba, és elsődleges célpontjával, a hadsereg vezetésével együtt szükségszerűen Putyint is leváltja. Ennek következtében a világ legnagyobb atomarzenálján csücsülő viharvert nagyhatalom egy időre káoszba csúszik – akit esetleg a magyar energiaellátás nem érdekelne, az ilyenkor gondoljon az atomkockázaton túl a zaporizsjai erőműre, illetve Oroszország gazdaságilag kiszolgáltatott szomszédainak politikai és gazdasági stabilitására, mondjuk a szimpatikus, européer kis Moldováéra.

A káosz közepette pedig az az ember kerülne az orosz elnöki székbe, aki szerint Oroszországnak hadiállapotot kellene bevezetnie, át kellene állnia a hadigazdaságra, és a háború megnyerése érdekében Észak-Koreához hasonlóan kellene eltöltenie néhány évet. Ízlelgessük: egy tizenhétmillió négyzetkilométeres, hatezer atomtöltettel bíró Észak-Korea egy beszámíthatatlan pszichopata vezetése alatt. Nem tudom, hogy vannak vele, de én ezért a forgatókönyvért sem tudok különösebben lelkesedni. Prigozsin – ahogy a jelenlegi tényleges orosz vezetésből mindenki, leszámítva a Mihail Misusztyin miniszterelnököt körülvevő technokratákat, akik valószínűleg nem szállnának tankba Putyin ellen, így hatalomra jutásuk esélye csekélyke – a világon semmivel nem jobb, mint Putyin. Sem Ukrajnának, sem a Nyugatnak, sem a Nyugat általunk lakott részhalmazának, sem senkinek. Nem ő fog hosszú, tömött sorokban kivonulni Ukrajnából, soron kívüli jogállamisági eljárást kérni Brüsszeltől maga ellen, békecsókkal kiengedni a börtönből Alekszej Navalnijt és csatlakozási tárgyalásokat kezdeményezni a NATO-val.

Mégis mi szükség volna tehát két orosz tömeggyilkos polgárháborújában Magyarország állásfoglalására? Miért kellene a miniszterelnöknek, a köztársasági elnöknek, a honvédelmi miniszternek vagy a külügyminiszternek bármit is mondania? Milyen harcértéke van a még stadionokban is korlátozott hatásfokú szurkolásnak különböző rendű és rangú orosz tömeggyilkosok számára?

S még inkább: hol él az, aki szerint Orbán Viktor, a Fidesz vagy Magyarország számára bármi jelentősége van az orosz belháborúnak? Ugyan mit változtat a háború értelmetlenségét, mindkét fél általi megnyerhetetlenségét, bűnös és kártékony voltát hangsúlyozó magyar politikán az, ha az orosz elnökkel leszámol a saját szélsőjobboldala, vagy ő számol le a radikálisaival?

A háború fundamentális tényezőkre – katonai erőre és demográfiára – alapuló megnyerhetetlenségéből kiinduló, és épp ezért katonai helyett tárgyalásos megoldást szorgalmazó magyar álláspontban épp az a szép, hogy morálisan helyes. Helyessége nem függ attól, hogy ki és milyen sikerrel van éppen támadásban, hogy Ukrajna mennyi nyugati fegyvert kap, hogy Oroszország államszervezete harmatgyenge vagy bivalyerős. Ha mi egyik vagy másik fél győzelmére játszanánk, mindezek fontos szempontok lennének. Így mellékesek. És aki még mindig valami különleges kapcsolatot hallucinál Orbán és Putyin közé, talán legkésőbb a magyar külpolitika mai csendjéből rájöhetne: nincs ilyen.

Mi nem vagyunk drukkerek. És ez jól is van így.

Ezzel szemben Prigozsint persze, ha egyszer összefog a belpesti értelmiséggel, többé semmi sem állíthatja meg.

Nyitókép: MTI/EPA/Anatolij Malcev