Brüsszel a békének és a nemzeti érdeknek üzent hadat

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte nagy port kavart annak a bejelentésnek a híre, hogy Németország vezetésével összesen kilenc tagállam - Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Olaszország, Spanyolország, valamint Szlovénia – ismét előhozakodott azzal a kezdeményezéssel, miszerint az unió jelenleg legfontosabb munkaterületén, a kül- és biztonságpolitikával összefüggésben megszüntetné a teljes egyetértésen nyugvó döntéshozatali eljárásrendet. Az iniciatívát fémjelző tagállamok szerint ezáltal lehetőséget biztosítanának a minősített többségi döntésekkel kapcsolatos gyakorlat bevezetésére, mivel indoklásuk szerint globális szerepéhez mérten az Európai Unió egy olyan külpolitikát érintő döntéshozatali reformra szorul, amely javít annak egységességet garantáló teljesítményén.

Azok számára, akik e javaslat kapcsán azt feltételezik, hogy mindez nem szól másról, minthogy ad hoc módon, az eleve egy irányba mutató tagállamok külpolitikáját pusztán gyakorlati szempontok alapján még hatékonyabban lehessen összehangolni, talán nem is állhatnának távolabb a valóságtól.

Egyrészt, ami a kezdeményezés előéletét illeti,

melynek keretében a „több Európát, kevesebb nemzetállamot” címszó alatt a tagállami hatáskörben lévő vízválasztó ügyek feletti irányítást idővel a bürokraták magukhoz ragadják. E megállapítást – mások mellett - éppen az uniós külpolitikát érintő egyhangú döntéshozatal kérdésének szinte állandó jelleggel történő felülvizsgálata is alátámasztja. Mint ismert, két évvel ezelőtt az akkori német külügyminiszter, Heikko Maas tett egy erre irányló javaslatot, majd rá egy évre a progresszív európai establishmenttel kifejezetten szoros kapcsolatot ápoló olasz kormányfő, Mario Draghi is hasonló kívánalmaknak adott hangot. Utóbbi felvetés furcsamód kitűnően rezonált az Európai Parlament egy korábbi állásfoglalására, amely ugyancsak az unió egységességének a fokozása érdekében állt ki a reform mellett.

Másrészt, az iniciatíva kapcsán hiba lenne figyelmen kívül hagyni azt az összeurópai, és azon belül kifejezetten nyugat-európai politikai klímát, amely az elmúlt másfél évben - köszönhetően a háborúpárti és elhibázott szankciós politikának - drasztikusan veszített mind a versenyképességéből, mind pedig a világban betöltött befolyásának mértékéből. Ezt orvosolandó éppen azok a nyugati tagállamok kezdték el a reform áterőltetését sürgetni, amelyek a saját bőrükön érzik Washington háborúpárti lobbijának kőkemény nyomásgyakorlását, s amitől úgy kívánnak részlegesen megszabadulni, hogy végleg kicsavarják a szuverén külpolitikával rendelkező tagállamok kezéből a felelős, békepárti politikát megtestesítő és a nemzeti érdekeiket szem előtt tartó döntés jogát.

Adódik a kérdés, az elmúlt években látott hasonló felvetések, illetve a mostani, „Baráti Csoport” nevet viselő kezdeményezés tükrében milyen kilátások várnak az unió e kiemelt fontosságú munkaterületét érintő döntéshozatalára?

Lényeges szempont, hogy a javaslat már önmagában azt irányozza elő, hogy a jövőben el kellene térni az Európai Unió alapokmányában lefektetett rendtől annak érdekében, hogy a tagállamoknak ne legyen lehetőségük önálló külpolitikára. Magyarán, amennyiben az unió kétharmados többsége úgy dönt, hogy egy külpolitikai döntésben állást foglal,

Hogy jogilag ez mennyire bizonyul majd működőképesnek, az igencsak kérdéses, hiszen hiába szükséges az erről szóló tárgyalások megkezdéséhez 27 helyett mindössze 14 tagállam egyszerű többsége, ahhoz, hogy a döntés de jure megállja a helyét, az unió valamennyi tagállamának jóvá kellene azt hagyni.

Ám bizonyosan kijelenthető, hogy a jogi útvesztőn, valamint az ezt hivatott kiskapuk alkalmazásán túl - mint például a konstruktív tartózkodás elvének használata vagy a kereskedelempolitika tárgykörének kibővítése -, az említett tagállamok, illetve Brüsszel előtt egy sokkalta nagyobb akadály tornyosul majd. Ezt az akadályt pedig úgy hívják: Magyarország, amely Európában a józanész és a nemzeti érdek legerősebb képviselője, s amely számos hasonló elképzeléssel bíró, ámde politikai mozgástérben szűkebb lehetőségek mentén kormányzó országok mankójaként is funkcionál.

„Senki ne várja, mert senki nem is várhatja, hogy mi majd alávetjük magunkat ennek a kiszámíthatatlan, progresszív, németek által vezetett külpolitikának […] Mi készen állunk a harcra, most is helytállunk a háborús propagandával szemben" – összegezte Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a magyar kormány ezügyben vallott elköteleződését, amely szemmel láthatóan megihlette Lengyelországot is. Ugyanis a reform megszellőztetését, illetve a magyar kormány azonnali és konfrontatív kiállását követően Varsó is egyértelműen jelezte, sem most, sem pedig a jövőben nem hajlandó lemondani az egyhangú döntéshozatal elvéről, mivel indoklása szerint „a háború és béke kérdésében minden döntés a tagállamok szuverén joga”. Érdemes megjegyezni, a katonailag semleges Ausztria, amely hazánkhoz hasonlóan szintén nem küld fegyvereket Ukrajnába, ugyancsak jelezte Brüsszel felé, hogy

Hogy az ominózus reform végül milyen életutat jár be, természetesen kérdéses, azonban néhány dolog bizonyossá vált. Másfél évnyi kertelés, illetve mellébeszélés után végre objektíven kijelenthető, hogy a nyugati tagállamok sem a demokratikus döntéshozatal sérthetetlenségében, sem pedig az egyes tagállamok önálló érdekérvényesítésében nem hisznek, kiváltképpen akkor, ha azok esetleg a fősodorral szembe menve a mihamarabbi béketárgyalások előmozdításában érdekeltek.

Nyitókép: Európai Tanács weboldala