Szavazzál már mellettem, te gonosz, ostoba gazember!

„Svédország bő ezer kilométerre van tőlünk, igazán sosem háborúztunk egymással. Néhány kellemetlen emlék fűz hozzájuk (mint például Edström gólja a Népstadionban, amivel elütött minket a részvételtől az 1974-es világbajnokságon), illetve érdekességek (mint XII. Károly király hazalovaglása hazánkon keresztül, aminek annyi hozadéka azért volt, hogy kétszáz évvel később megszülethetett Rákosszentmihályon Olofsson Károly, a legendás Placid atya), de alapvetően nem sok közünk volt egymáshoz.

Ennek ellenére a derék skandinávok is elsajátították azt a jogerőre emelkedett igazságot, hogy a magyarok hitvány, bűnös, gonosz társaság. Olyan erős bennük az erkölcsi felhorgadás, hogy még most sem szűnnek meg gyalázni minket, amikor a NATO csatlakozásuk megszavazása miatt szükség lenne a szavazatunkra. A legviccesebb, hogy fenyegetőzésekkel (és ebben az USA is remek partner) próbálnak rávenni bennünket a mielőbbi döntésre.

Fura ez a hozzáállás a parlamentarizmushoz, jogállamhoz, demokráciához. Ha egyszer kötelező a megszavazás, és nem szabad vele késlekedni – pláne nem szabad más döntést hozni, mint ami meg van adva – akkor mire fel az egész?

Már a kommunizmusban sem értettük az egyetlen párt jelöltjeiből választott országgyűlés és az egyhangúan elfogadott törvények világát, de azt hittük, ez véget ért. Azt gondoltuk, azért kell egy adott kérdésről szavazni (pl. NATO-csatlakozás), mert van opció (nincs csatlakozás).

Ha kötelező elfogadni, akkor mit szórakoznak velünk (meg más parlamentekkel) ilyen bohóckodással? Ha pedig nem kötelező, miért nem hagyják, hogy mi eldöntsük, mit akarunk. A plurális demokrácia pont azért van, hogy a különböző álláspontok artikulálódhassanak. Ha veszélyben érezzük az érdekeinket, elveinket, miért ne akadályozhatnánk meg a kockázatosnak ítélt dolgokat?”

Nyitókép: MTI/ EPA/ Stephanie Lecocq