Onnan támadják a magyar gyermekvédelmet, ahol otthon is volna mit tenniük

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Egy évvel ezelőtt hiába jött létre a magyar választópolgárok körében az országgyűlési választásokkal egybekötött gyermekvédelmi népszavazáson 3,5 millió egyirányú szavazat formájában az addig soha nem látott egyetértés, az eredményt sem a brüsszeli bürokraták, sem pedig a hazánkkal szemben rendre megalapozatlan kritikát megfogalmazó nyugat-európai országok vezetői sem voltak hajlandók elfogadni.

Hogy a szigorúan tagállami, azaz magyar hatáskörbe tartozó kérdés valójában mekkora érdeksérelmet okozott a brüsszeli politikai establishment számára, hűen érzékelteti, hogy a vízválasztónak tartott népszavazást követően

Ennek eredményeképpen az ezzel kapcsolatos peranyag hamar az Európai Bíróságra került.

Ám ha a magyar választópolgárok számára Brüsszel ezen lépése nem szolgált volna elegendő bizonyítékként arra vonatkozóan, hogy az Orbán-kormány ellen egy újabb nemzetközi támadás van kibontakozóban, elég csak megemlíteni, hogy a két évvel ezelőtti kötelezettségszegési eljáráshoz hasonlóan ezúttal is számos nyugat-európai ország jelezte, hogy ha Magyarország elmarasztalása a kérdés, a teljes brüsszeli bürokrácia számíthat a támogató jelenlétükre.

Mint az az eljárással kapcsolatos jelentésekből kiderült,

így az Európai Parlamenten kívül Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Málta, Németország, Portugália, Spanyolország, Svédország és Szlovénia fog jogi értelemben jelképes, ám politikai értelemben igenis fajsúlyos hátszelet biztosítani az eljárásnak.

Csakhogy alaposabban szemügyre véve az említett, és túlnyomórészt nyugat-európai országokat, könnyedén kideríthető, hogy a kormányaik évek óta olyan súlyos gyermekjogi kihívásokkal és egyben mulasztásokkal kénytelenek megküzdeni – elsősorban a migrációval összefüggésben –, hogy az esetek nagy százaléka már az alapvető emberi jogi kérdések határait feszegeti.

Példának okáért Németországban egy évvel a 2015-ös európai migrációs krízis kicsúcsosodása után ezernél több olyan esetet regisztráltak a hatóságok, ahol 18 év alatti házas gyermeket regisztráltak a hatóságok. Sajtóbeszámolók szerint a néhány évvel ezelőtti német helyzet súlyosságát nemcsak az fokozta, hogy a legfiatalabb, házasságba kényszerített lánygyermekek kora gyakran nem érte el a 14 évet, hanem az is, hogy különböző nő- és gyermekjogi szervezetek beszámolói alapján a regisztrált esetek száma jóval elmaradt a gyakorlatban megköttetett illegális házasságok számától.

S bár a német törvényalkotás évekkel később lépéskényszerbe került e súlyos gyermekjogi mulasztással kapcsolatban – ennek értelmében visszamenőleges hatállyal is semmissé tehetnek törvénytelen házasságokat –, a jelenséggel kapcsolatba kerülő jogi képviselők elmondása alapján a helyzet nem sokat javult. Mindezt a számok is alátámasztják: miközben

mindössze 10 kapcsán jutottak arra a következtetésre, hogy azok érvényét megsemmisítsék.

Ám fontos aláhúzni, hogy nemcsak Németország küzd ezzel a fajta kihívással. A holland kormány – amelynek vezetője, Mark Rutte korábban a magyar gyermekvédelmi törvény kapcsán hazánk térdre kényszerítését javasolta Brüsszelben – e „kívülről” beszivárgott társadalmi kihívással már évek óta külön foglalkozik. A kihívás kiemelt politikai súlyát az adja, hogy bár Hollandiában törvényileg tiltott a „menekült státuszú” 18 éven aluliak házassága, egy évtizedre visszamenően mégis akadnak erre vonatkozó állami statisztikák. Mint az egy holland egyetemi tanulmányból kiderül, évente hozzávetőlegesen 250 gyermekházasságot kötnek meg, ezáltal kijelenthető, hogy a saját érdekeiket képviselni csak korlátozottan vagy egyáltalán nem tudó gyermekek jogai súlyos csorbát szenvednek.

Érdekesség, hogy ez a fajta kihívás Svédországban, Dániában, illetve Franciaországban is komoly próbatételt jelent az aktuális kormányok számára. Stockholm például 2016-ban több mint 130 gyermekházasság meglétét regisztrálta, ám a feltételezések szerint – Németországhoz hasonlóan – a valós adatok nagyban eltérnek az állam által közöltektől. Dániában e probléma politikai vetülete oly méreteket öltött, hogy a bevándorláspárti lobbiszervezetek nyomására a 2015 és 2019 közti bevándorlásügyi minisztert, Inger Stoejberget letöltendő börtönbüntetésére ítélték, miután kiderült, az illegális gyermekházasságok okozta, egyre csak duzzadó társadalmi elégedetlenség letörése érdekében szétválasztotta a menekült státuszú, ámde 18 éven aluli házastársakat.

Ugyanakkor Franciaországban a migrációs hátterű törvénytelen gyermekházasságok okozta kihívás mellett egy másik jelenség is éveken keresztül borzolta a kedélyeket, mégpedig a kiskorúak beleegyezésen alapuló szexuális együttlétét rögzítő szabályok homályos mivolta, amelyet csak két évvel ezelőtt szigorítottak. A részletek szerint az addigi gyakorlat alapján amennyiben egy felnőtt bűncselekmény gyanújával összefüggésben szexuális kapcsolatot létesített egy bizonyítottan kiskorúval – akár 15 éven aluli gyermekkel –,

Talán mondani sem kell, hogy ami a sebezhető korúak megfelelő szintű védelmét illeti, egy ilyesfajta törvény védelmi funkciója mennyire alacsony abban a Franciaországban, ahová 2015 és 2021 között mintegy 2,5 millió bevándorló érkezett.

Ám különös, hogy az említett nyugat-európai országokban található súlyos, és számtalan esetben éveken keresztül fennálló gyermekjogi mulasztások kapcsán Brüsszelben miért nem szólalt fel egyetlen európai parlamenti képviselő vagy nemzetközi civilszervezet sem. Ha pedig mégis akadt ezen ominózus ügyek kapcsán némi brüsszeli visszhang, miként fordulhatott elő, hogy – Magyarország esetéből kiindulva – az az érintett tagállamokkal összefüggésben mégsem vont jogi meghurcoltatásokat, forrásvisszatartásokat, illetve politikai nyomásgyakorlást maga után? Mindezek alapján kijelenthető, hogy igencsak időszerű kérdésnek tűnik a brüsszeli kettős mérce végleges felszámolása.

Borítókép: A kép illusztráció. JOHN THYS / AFP