A rozsda

„Lehet, hogy repül az idő, de meggyőződésem, hogy nem volt az olyan nagyon régen, amikor felújították a Szentendrei utat. Nagyon is jól emlékszem a hatalmas dugókra, a porra. Aztán arra is, hogy amikor »elkészült«, akkor sem lett készen, mert »szintbe kellett hozni« a csatornafedeleket, s emiatt minimum egy sávot lezártak hetekre, hónapokra. Nem kell azt elsietni. Úgyse fog sikerülni. Nem is sikerült. Ami sokkal inkább bosszant, hogy a Szentendrei út egyes szakaszai ma már újra megérettek a felújításra. Úgy ráznak, mint egykoron az erdélyi utak. Ugyanez a helyzet a Római part mentén húzódó Királyok útjával. Azt sem olyan régen újították meg teljesen. Húsz éve biztosan nincsen. Ma olyan, mint azelőtt: csupa kátyú, toldozás-foldozás, a víz ugyanúgy megáll az öbölnyi mélyedésekben. Megérett a teljes felújításra.

Gyakran suhanok el az Árpád-híd alatt. Tulajdonképpen azt is »felújították« nemrég, de ha felnézek a vasszerkezetre, összeszorul a szívem. A rozsda zabálja. Az idő »vasfoga«.

Pusztuljon, amíg életveszélyes nem lesz – lásd a Lánchidat, Margit hidat – aztán lehet rákölteni a gatyánkat is. Meg lezárni hosszú évekre. Régebben olvastam, hogy az Eiffel tornyot hétévente átfestik, azaz karban tartják. Nem várják meg, míg megeszi a rozsda, hogy aztán lebontsák, később meg újjáépítsék. Egyszerűen megbecsülik az értékeiket.

Most nem akarok arról írni, hogy mit jelentett – főleg mentalitásban – a második világháború meg a negyvenéves kommunista uralom. A kettő összefügg, abban az értelemben is, ahogyan az épített örökségünkkel bánunk. S ami rosszabb – annak a negyven esztendőnek sok tekintetben még ma sincs vége.

Az szimbolikus, ahogy a Nemzeti Színházat felrobbantották 1965-ben, miként az is, ahogy ekkortájt lebontották József főherceg vári palotáját (Teleki-palota), a Lovardát vagy éppen a Honvédelmi- és Külügyminisztérium épületeit a Dísz-téren. Ezek renoválásra szorultak, mint oly sok minden Budapesten és nagyobb városainkban, de megmenthetők voltak. Akkor is folyt a harc a »modernek« és a »maradiak« között. S csak a felületes szemlélő számára furcsa, hogy a »haladók« nálunk mindig rombolni akarnak. Robbantani. A földdel tenni egyenlővé. Rombolni az identitást – az valami elavult, nemzeti, sőt magyar. Ezeket másként is mondják: giccses, avítt, hamis, nacionalista, esetleg »díszletszerű«.  Aztán összekeverik, s már meg is vannak.”

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán