Talán nem túlzás állítani, hogy egy ország hördült fel az M237-re keresztelt farkas lelövésének hírére. Az első döbbenetet felváltották a vért kívánó, önostorzó, tragikus hangvételű kommentek. De mi azzal a baj, ha politikusok állnak bele a témába, követelik az orvvadász bebörtönzését, és miért kontraproduktív a népharag?
Természetesen az emberi psziché működése felől megközelítve érthetőek a tömegesen érkező reakciók. Az állat teljesítményével kivívta a köz csodálatát, és hogy neve is volt, az még személyesebbé, még szívszorítóbbá, ha úgy tetszik: emberibbé tette tragédiáját. Emlékezhetünk, a teremtésmítoszoknak, a Bibliának, de akár Michael Ende Végtelen történetének is kulcsmomentuma az elnevezés rituáléja:
amit néven szólítasz, azt megteremted, élővé változtatod, emberi tulajdonságokkal ruházod fel.
A farkas és elszánt vándorlása ráadásul mélyen gyökerező szabadságszimbólum is, emlékezzünk csak Petőfi dacos soraira: „Fázunk és éhezünk / S átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor... / De szabadok vagyunk!” Vagy Rudyard Kipling népszerű Dzsungel könyvére... azt tanultuk, azt szívtuk magunkba az irodalomból, gyermekkori olvasmányélményeinkből, hogy a farkas a szabadság, öntörvényűség és büszkeség jelképe.
És akkor ezt a büszke és szabad állatot orvul lelövik. Történik mindez Magyarországon, ráadásul egy vadász puskája által, és azért a vadászoknak sincs jó megítélése a közfelfogásban. Ilyen alapállásból megértéssel kell kezelnünk az érzelmileg túlmotivált, dühödt, frusztrált véleményeket. Hiszen kicsit a mienk volt, szerettük, kötődtünk hozzá, és erre ily kegyetlen véget ért egy ország által követett farkaskaland.