In memoriam M237

„A Svájcban született, M237 jeladóval felszerelt fiatal farkas az idén februárban érkezett Magyarországra. Előtte Bécs mellett is megfordult, Tirolban is látták, átúszta a Dunát, majd magyar földre lépett. Nem nálunk kívánt letelepedni, a farkasok ősi törvénye szerint a két éves hím azért hagyta el a falkát, hogy párt találjon magának, és új falkát alapítson.

A Svájci Farkas Csoport közlése szerint »a fiatal farkasok egy-három éves korukban elhagyják szüleik falkájának territóriumát, hogy megkeressék a sajátjukat. A kutatások azt mutatják, hogy a fiatal farkasok vándorlása változó hosszúságú és ivaruktól függően, eltérő jellegű lehet. A hímek általában messzebbre vándorolnak, mint a nőstények. A távolról érkező bevándorló farkasok általában nagyon fontos szerepet töltenek be a farkaspopulációk összekapcsolásában. Az M237-es útvonalából következtetni lehet rá, hogy a közeli kárpáti populációhoz igyekszik.«

M237 tehát tudta, hogy hová igyekszik, merre tart, de ez már nem jött össze neki. Bár a mintegy kétezer kilométeres utat gond nélkül maga mögött tudta, Magyarországon emberére akadt. Sajtóhírek szerint egy nagy földbirtokkal rendelkező, szabolcsi vállalkozó lőtte le M237-et, valahol Hidasnémeti környékén. Kóbor kutyának nézhette az állatot, akinek ezért kellett meghalnia. 

A bűntényre – merthogy, ami történt természetkárosítás, vagyis bűntény – úgy derült fény, hogy a farkasra szerelt jeladó szokatlan adatokat közvetített. M237 – a jelek szerint legalábbis – nem erdőben, mezőkön, hanem közúton közlekedett. Nem is akárhogyan: a farkasok képességeit is meghaladó, több mint 100 kilométeres sebességgel száguldott. Ez keltette fel az őt folyamatosan figyelő aggódók érdeklődését, és a szörnyű sejtés beigazolódott: nem sokkal később a Hernád folyóban megtalálták a farkasra szerelt jeladót.

M237 útja Magyarországon véget ért. Pedig már majdnem sikerült elhagynia az országot, Szlovákia felé vette volna az irányt, ám a határt nem érhette el, mert még előtte összetalálkozott a magát vadásznak nevező gyilkosával.

Eddig az ismert szomorú tények, és még véletlenül sem kívánnánk hangulatot kelteni a vadászok ellen. Rengeteg rendes, tisztességes ember van közöttük, feltehetőleg ugyanolyan arányban normálisak, mint a nehézgépkezelők, a kazánkovácsok, vagy éppen a fűnyírók. Az sem vitatható el tőlük, amit magukról állítanak: hogy ők szeretik a természetet. Az állatokat is szeretik, emellett még tisztelik is őket. És az is köztudott, hogy a vadászatnak célja van. Biológiai egyensúly, fajtamegóvás, vagyis a gyérítés, a selejtesnek mondott vadak kilövése. Mondjuk, vannak, akikben ez utóbbi rossz emlékeket idéz, de most nem a régmúlt idők rémtetteiről van szó, hanem néhai M237-ről és a vadászokról.

Meg persze a természetről, amit ők szeretnek. Magyarországon – és vélhetően a világ más országaiban sincs ez másként – a vadászat, tisztelet a valódi kivételeknek, nem életszemlélet, hanem divat. Másként fogalmazva: a hatalmi státusz kifejezése. Nem véletlen, hogy a nem épp sportos megjelenésű Leonyid Brezsnyev és Kádár János is visszatérő vendégek voltak a gemenci erdőkben. A mai Magyarország legismertebb vadásza is politikus: Semjén Zsolt, aki persze nem igazi vadász. Szokott lövöldözni állatokra, sajnos időnként el is találja őket. Olyankor nagyon boldog, mert azt hiszi, hogy ez a vadászat.

Közben meg még gyalogolni sem tud. Ő maga mondta, hogy nem bírja a lába. Márpedig – és ez lehet, hogy újdonság a divatból vadászók számára – a vadászok gyalogolni szoktak, hogy elérjenek az állatokhoz. Merthogy a vad nem ott lakik, ahol ők, ezért a valódi vadászat nem célba lövés a mutatványosbódénál. 

M237 élete egészen addig reménytelinek volt mondható, amíg nem találkozott honfitársunk puskájával. Aki ezzel a szégyenteljes tettével sokat tett azért, hogy megint ne legyen jó magyarnak lenni.”

Fotó: Wikipedia