Ünnep után

„Ha a március 15-i nemzeti ünnepen szónokoló politikusok rendre elmulasztják, legalább én hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy mi történt 1848. március 15-e után pár nappal Pesten. Én ugyanis nem vagyok sem szónok, sem politikus, nem kell megfelelnem az ilyenkor szokásos »Hogyan sajátítsuk ki az aktuális nemzeti ünnepet, s miképpen szőjük bele a beszédünkbe, hogy a másik oldal vezetői megveszekedett gazemberek?« elnevezésű, össznemzeti, pontosabban összpolitikai játszmának. Szóval 1848. március 15-e után pár nappal Pesten óriási tömegtüntetésre került sor, ám a nép, az is­ten­adta nép ekkor már nem a szabadságot, békét és egyetértést óhajtotta (miképpen a nép, ha őt kérdezik, ezek közül egyikre sem nagyon tart igényt, legfeljebb a markát tartja), hanem a nép azt óhajtotta, hogy most, miután kitört a forradalom, hadd szabadjon végre ütni a zsidót.

Zsidóellenes demonstráció zajlott le Pesten, a résztvevők száma alig maradt el a 15-én utcára vonult, állítólag tízezer fős tömegtől. A demonstrálók dühe azért irányult a zsidók ellen, mert az igaz ugyan, hogy 15-én a lelkes fiatalok a respublika nevében az osztrákoknak mentek neki, de a nép, az istenadta, erősen hiányolta a 15-i megmozdulás mozzanatai közül a szokásos zsidóverést. Mely zsidóverés után természetesen szabad rablás szokott következni, elvégre minden zsidóellenes megmozdulásnak az igazi célja voltaképpen a zabrálás, az állítólagos zsidó vagyon nemzeti kézbe kaparintása.

Megértem, hogy az ünnepi szónoklatok ezt az eseményt nem szokták kiemelni, megértem, de nem helyeslem – az összképhez ugyanis hozzátartozna. Éppen úgy hozzátartozna, mint annak hangsúlyozása, hogy az első felelős magyar kormány ülései inkább zajlottak franciául és németül, semmint magyarul, tekintettel arra, hogy a magyar arisztokráciának – Széchenyi és a többi bolondos álmodozó minden kísérlete és noszogatása ellenére – könnyebben fordult a nyelve a franciára és a németre, semmint a magyarra.”

Nyitókép: YouTube-videó