„Ma aligha akadna asztalosmester, avagy bárki más, aki megtenné ugyanezt. Ma nem tisztességes asztalosmesterekből, hanem lombkoronasétányból akad bőven. Arról lehet nézni a felfelé törő aljzatot, a befelé lombosodó bimbókat és a föld alá süllyedő fákat.
És az ótvaros nagy hazugságot.
A végzet pedig a szó legvalóságosabb értelmében itt tényleg készenáll. A jövő, amelyről az egykor volt múlt éppen adott jelenében már annyian írtak, Mikszáth és Eötvös, Ady és Móricz, a lábnyomról, ami sohasem változik.
A lábnyom, amelynek gazdája épp a 60 millió forintos támogatással a zsebében halad tovább, köszönve a sok pénzt az EU-nak, jó vétel volt, semmiből lett 60 milliós semmi, alulról fölfelé, kintről befelé, míg eközben mások meghalni mennek a lefele süllyedő kórházakba, meghülyülni a lefele süllyedő iskolákba, emitt éheznek, amott fáznak, de kell még pénz az EU-tól, követeljük, elvégre nekünk az jár, finn és svéd adófizetőktől, rohadjanak meg inkább ők, meg az olasztól és a hollandtól, meg a dántól és a némettől, a franciától és az osztráktól, nyomorultak, haláltusájukat vívják, döglődnek, elveszőben vannak, kihalóban vannak, minek is nekik a pénz, minek is nekik a lombkorona sétány, nekik már annyi, közben a többiek mindenben előrébb tartanak, már lassan a románok is, de hát fordított itt minden, mi vagyunk előrébb, föntről lefele, jó mélyen, bele az anyaföldbe, és követelünk és toporzékolunk, hogy még és még és még és még, mert kell megint az EU-s pénz, jól jön az, most épp föld alatti fagyökérsétányra, alulról pillantva felfele, kuratóriumokba rendeződve, hallod, rohadék EU, adj még, kell még, ennél lejjebb már aligha süppedhetünk, merülhetünk, ereszkedhetünk, és lentről virágzik fel az alj.
A legalja.”
Nyitókép: Gábor György Facebook-oldala