Más világ; mások világa

„Szegény hülye »ifjúszerető« pedagógusunk azt hitte, elfogadható az ő aberrációja, még fel is sorolta azokat a jónevű szervezeteket (PDSZ, TASZ, Helsinki Bizottság), amelyek ebben őt támogatják. Lehet elvben és kioktató jelleggel az abnormalitást egy darabig normálisnak láttatni, de ha a valóság megmutatkozik, vége van. (Ld. még Márki-Zay és a guruló dollárok; maga sem fogta fel, hogy a saját világában természetesnek ható külföldi beavatkozás valójában vállalhatatlan.)

A közelmúlt másik pofára esése az antifa budapesti garázdálkodása: tarthatatlanná vált az a sugalmazás, hogy a (szélső)baloldaliság a demokrácia, szolidaritás, emberség és jóindulat melegágya. Valójában ez a társaság agresszív csürhe, deviáns csőcselék, amit most megfelelő képi illusztrációval mindenki láthatott; egy pillanatra elakadt liberálisék szava is, mert ezen csakugyan nincs mit mentegetni. De ilyen volt régen a Bokros-csomag vagy az őszödi »igazságbeszéd« és nyomában a rendőr terror; eleinte próbálták gazdasági sikerreceptnek illetve politikai hőstettként bemutatni, de aztán maguk is letettek erről. Nem véletlen például az sem, milyen kínosan ügyelnek arra, hogy az abortuszokról semmilyen álló- vagy mozgókép ne szivárogjon ki (hányszor is vetítették a televíziók a Néma sikolyt?), mert pillanatok alatt kiderülne, milyen sátáni hazugság ezeket a brutális gyilkosságokat holmi szabadságjognak beállítani.

Az ilyen esetek mutatják meg, mennyire fontos ezek ellen harcolni, és hogy nem engedhetünk a normalitásból, mert ahová a hagyományokat romboló másság befészkeli magát, onnan már igen nehéz lesz kiverni. Ellenzéki politikusok, közírók, művészek, influenszerek rendre értetlenkednek, miért népszerű még mindig az Orbán-kormány az infláció, a válság és a »putyinizálódás« ellenére. Még mindig nem értenek minket, nem is akarnak. Segítsünk nekik? A szempontjaink (nemzet, haza, család, kereszténység; életforma, szuverenitás, történelem, kultúra, magyarság) felülírják a hangzatos jelszavakat és a lelketlen gazdasági adatokat. Nagyon nem szeretjük, ha ránk kényszerítenek valamit. A nemzeti oldalon senki sem Putyinpincsi és pláne nem oroszbarát. Jellemző, hogy akik akkoriban elaléltak a felszabadító szovjet kommunista elvtársaktól, amikor mi a ruszkik haza fílingben éltünk, most, hogy nem az oroszok a fő ellenség, hirtelen nagy orosz-ellenesek lettek. A nyugat is most akar megvédeni az oroszoktól. Most köszönjük, nem kérjük. ’45-ben vagy ’56-ban jobb lett volna.

Lehet, hogy az ellenzékiek minket Stockholm-szindrómás Orbán-fanoknak látnak, de rosszul látják. Mi a demokráciából azt értettük meg, hogy támogatjuk, aki minket képvisel. Orbán helyettünk nem tapsolt a turul-döntő, a kárpátaljaiakat vágóhídra küldő, a háborúba ájult Zelenszkijnek. mert mi sem tapsoltunk volna. Orbán helyettünk is viseli a (nem csonka-) Magyarország körvonalait ábrázoló sálat, mert mi is viselnénk. Orbán helyettünk rúgja ki a színművészetiről a bolsi-libsi-nihilista-magyargyűlölőket, mert mi is kirúgnánk. Helyettünk, a nevünkben hozzák a gyermekvédelmi törvényt, mert nem akarjuk, hogy ilyen gusztustalan alakok neveljék a gyerekeinket. A magyar jövő számára adják a családi kedvezményeket, az igazi magyar történelem felkutatására alapítanak Magyarságkutató Intézetet, a mi meghosszabbított kezünkkel tűzik ki a Parlamentre a székely zászlót.

Ha az ellenzék sikerre éhes, eltanulhatja Orbánéktól és csinálhatja még jobban. Hajrá! De ha mindezzel szembe megy, sosem fog választást nyerni. Soha!”

Nyitóképünk illusztráció. Forrás: Jaime Reina / AFP