Az unokák

„Az Apró-unoka az egyik. Apró bonyolultabb alak, mint Göring. Mert Göring végül is legalább vadászpilóta volt, huszonkét ellenséges gépet lőtt le még az első világháborúban, szóval katonaember volt és tömeggyilkos, világos.

Apró elvtárs viszont főideológus (is) volt, meg vezette a szakszervezeteket, meg akasztatott, személyesen és nagy megelégedéssel jelentette be az országgyűlésben elvtársai kivégzését, majd ugyanennek az országgyűlésnek elnöke is lett, aztán ágyban, párnák közt lehelte ki lelkét.

Mondom én, bonyolultabb figura, mint Göring. Afféle reneszánsz ember. Értett mindenhez. Sokoldalú volt, mint egy svájci bicska, s minden eszközét képes volt haza- és nemzetárulásra használni, s nagy örömmel tudott elvtársai vérében pancsikolni.

A másik unoka nagypapája egyszerűbb alak, s a Bormann-párhuzam is simább, hiszen Donáth elvtárs vezette Rákosi elvtárs titkárságát. Ült elvtársi börtönökben – arrafelé ez afféle sportág volt, aki nem ült kicsit börtönben, mert a sajátjai elítéltették egy koncepciós perben, az nem is nevezhette magát igazi kommunistának –, utóbb meg hőst csináltak belőle, pusztán azért, mert ’56-ban nem akart rögtön a felkelők közé lövetni, hanem tárgyalásokat javasolt. Megúszta a kötél általi halált, »csak« tizenkét év börtönt kapott, és négy év múlva egyéni kegyelemmel szabadult. 

Nos, most mindkettő unokája ott áll a pulpituson, és mondja a magáét.

Ugyanazt mondják, ugyanonnan jönnek, ugyanabban hisznek, ugyanaz az örökségük, ugyanoda tartoznak – a többi csak látszat, megannyi felesleges szó, fecseg a felszín – ám esetükben a mély is.

Ott állnak, harminchárom évvel a rendszerváltás után, és mondják a magukét.

S én nem tudok szabadulni a rettenetes gondolattól, hogy vajon 1978-ban, harminchárom évvel Hitler bukása után Göring és Bormann unokája ott állhatott volna-e. S persze számunkra ez mindegy. De akkor is. Nyugtalanító a gondolat. A kétely. Hogy nem rontottunk-e el valamit harminchárom esztendővel ezelőtt…”

Nyitókép: Kisbenedek Attila/AFP