A Szikra, Jámbor és a Mérce „erőszakmentessége” (1. rész)

„Mióta külföldről idejött (idehívott), erőszakos, megrothadt lelkű és agyú kommunisták, tősgyökeres Lenin-fiúk találomra félholtra vertek békés járókelőket Budapest utcáin, azóta Jámbor András (Szikra Mozgalom, Párbeszéd), és a Mérce névre keresztelt kommunista hecclap alig győzi hangoztatni mindenek felett álló erőszakmentességét. Ezek a gazemberek most gyávaságukban és ijedelmükben minden erejükkel igyekeznek eltávolítani maguktól azt a szellemet, amelyet ők eresztettek ki a palackból. »Kísértet járja be Európát. A kommunizmus kísértete.«

Valóban. Itt vannak megint. Hersegve ontanának s szívnának vért ismét – és már ontják is. Gyáván, sunyin, falkában, hátulról, sose szembe – mint mindig. Ok? Semmi. Illetve ez: »A nehéz idők erős embereket alkotnak. Az erős emberek jó időket hoznak el. A jó idők gyenge embereket alkotnak. A gyenge emberek nehéz időket hoznak el.«

A XX. század első ötven évének iszonyatát a dédszüleink és a nagyszüleink élték át és túl. Nehéz idők voltak, felfoghatatlanul nehéz idők – ők pedig erős emberek, elképzelhetetlenül erősek. Felnőtt fejjel gyakorta kérdezgettem kilencvenhét évet megélt nagyanyámat, hogy árulja el: miképpen lehetett kibírni két világháborút, kitelepítést, kuláklistát, nyilasokat, Rákosi-rendszert, ’56-ot, s mindeközben felnevelni négy gyermeket és ki tudja hirtelen, mennyi unokát. Szemmel láthatóan nem igazán értette, mit akarok tudni, mert mindig csak ennyit válaszolt: De hát kisfiam… Hát élni kellett…

Nehéz idők voltak, iszonyatosan nehéz idők. És élni kellett. És ők éltek. S csatlakoztak hozzájuk a szüleink, akik utcára mentek ’56-ban, aztán elkezdték megint elölről, a semmiből, a reménytelenség és megalázottság rettenetében, de beleálltak, és csinálták, vállalták, „alámerültek és kibekkelték őket”, boldogultak és megtanultak boldognak lenni, és vállaltak és felneveltek minket is. Nehéz idők voltak, nagyon nehéz idők.

Mi már Kádár bácsi cukrászdájában cseperedtünk fel.”

Nyitókép: Képernyőfotó