„Soha nem felejtem el, mikor tinédzser kántorként egy még hagyományos cserháti palóc faluban be kellett lépni a pappal a ravatalozóba, mert a koporsót arrafelé még csak a holttest szenteltvízzel való meghintése után zárják le. Rettegtem. Bemenvén aztán amit láttam, soha nem felejtem el: a sötét népviseletébe, kendővel a fején felöltöztetett asszonyt, kezében rózsafüzérével és rongyossá lapozott imakönyvével.
Nem borzalmat keltett, hanem hihetetlen nyugalmat és méltóságot árasztott. Lelkipásztorként és egykori kántorként rengeteg ravatal mellett álltam és állok. Koporsó mellett egyre kevésbé lehet. Mert az »félelmetes«. Mert arra »zuhognak a rögök«. Bizony látni a különbséget más szempontból is. Urnás búcsúztatásokon egyre több vihogó, beszélgető, sokszor még dohányzó résztvevőt is látni.