„Sarokba szorított patkányok!” – így fakadt ki az ukrán újoncokra egy toborzó
Nem egyszerű a vágóhídra küldeni embereket – erről beszélt Artem, a toborzótiszt a The Telegraph című lapnak, aki pontosan tudja, mennyire gyűlölik az emberek.
Amerika vezetőit értem, az oroszokat is. Ma már mindkettő kisded hatalmi játékait a pokolba kívánom.
„Körülnézek a világban. Az mindig segített. De most mindenütt döbbent, ingerült arcokat látok. Hogyan történhetett ez meg velünk? Hogyan jutott el Európa ebbe a válságba? Hogyan törhetett ki egy újabb háború, és hogyan lehet, hogy Európa degenerált mai vezetői maholnap meghirdetik a totális háborút? Kerül, amibe kerül. Ha tízmilliók válnak földönfutóvá, százmilliók rokkannak is bele, és százezrek is halnak értelmetlen halált, akkor is. Miféle ösztönök dolgoznak ezekben az emberekben? Amerika vezetőit értem, az oroszokat is. Ma már mindkettő kisded hatalmi játékait a pokolba kívánom. Európát nem értem, és én európai vagyok. Nem européer és nem fehérek közt egy európai, csak egyszerűen európai.
Erőt merítenék ebből is, de nemhogy adna, eleszi a kedvet. Elszívja. Talán ha láthatnám még Párizst, Londont. Vagy végre eljutnék Berlinbe, Madridba. Talán megnyugtatna. Talán végleg kiábrándítana. Már azt sem tudom, melyik lenne a jobb. De nem megyek már sehová: itt a vírus, ami idén tavasszal elkapott, s nem ereszt – azt hiszem –, nem ereszt már el soha. Pedig valahonnan kellene még erőt meríteni.
Hátha jó lenne játszani. Visszaforgatni az idő kerekét. A korai hunos csatákban – Catalaunumnál is –, nem csak zsákmányért, országért menni. Ahogy Várnánál, Nándorfehérvárnál Európáért is. Mennyire másként alakul a történelmünk, ha ott sikerül! Mohácsnál már aligha volt meg az erő, és ebből aztán az lett, hogy tengernyi magyar vér folyt el sok-sok háborúban, amelyek közül már alig volt olyan, amelyet tisztán magyar érdek vezérelt. Lehetett persze magyar érdek is, akár Königgrätznél, Isonzónál, a Don-kanyarban, de mindig alárendelten, mindig kiszolgáltatottan, mindig kényszeredetten. Ez a helyzet nem szűnt meg mostanra sem. Nem vagyunk a magunk urai, s ezt ki is használják. A kilencvenes években úgy leraboltak – Ady Endre szavaival: „törökidőbeli csibéinkre hirtelenül csapott reá a finom, de éhes, nyugati héja” –, hogy az is gallyra ment, amit még menteni lehetett volna. S most éljük a második lerablást. Mesterséges inflációt, energiamizériát, árfolyamzuhanást. Sokan most csúszunk le a modern proletárszintre megint, mint már megtörtént a századokban hányszor is? Nem játék hát ez, s így örömöt sem okoz, erőt meg főleg nem lehet meríteni belőle.
Pedig valahonnan kellene.”
Fotó: JUNG YEON-JE / AFP