Fehérbolsevizmus

„Orbán Viktor a balliberális szellem válságának mínusz egyszeres szorzatává tette önmagát meg a füttyszavára érző és gondolkodó nemzeti radikális kurzust, s ezzel reakciós előjellel átvette és alkalmazta magán és övéin a balliberális rothadást – így aztán képtelenné is vált arra, hogy meghaladja azt: mindössze tagadhatja és ellentételesen újratermelheti. Ambíciói nem is terjednek túl ezen: nem zavarja, hogy a hozzá hű szépirodalom, színház és filmgyártás kifejezésmódját tekintve éppúgy a láp mérgező virága, akár a balliberális kulturális kánon kétes értékű termékei – az egyetlen azonosítható differencia köztük, hogy míg az vörös, addig emez fehér. Aki a romlás virágainak mindössze a színét sérelmezte, azt ez a különbség nyilván ki is elégíti.

Pityinger Dopeman László akkor rugdosta önfeledten az Orbán-fejet, amikor Orbán Viktor rendszerét még alig volt miért gyűlölni – az ország polgársága akkor még konszolidációban és modernizációban reménykedett. Csakhogy az idő tájt Pityinger MSZP-s politikus akart lenni, e terv teljesüléséhez pedig érdemes volt alternatív köztársasági elnökké válnia, és őrjöngve gyűlölnie azt az Orbán Viktort, aki épp csak elkezdte hatalomba betonozni magát. Az az Orbán Viktor, akinek a csizmaszárához aztán Pityinger megtért, már a Kárpát-medence teljhatalmú ura és egy országra szóló hűbéri piramis csúcsa volt – a hozzá tartozó állam Oroszország csatlósa és Európa szégyene: egy Szerbia, egy Fehéroroszország az Európai Unió és a NATO kötelékében. Amikor a Nemzeti Együttműködés Rendszere befogadta Pityingert, aligha a »megyünk lopni« vallomásában ismert magára, inkább vonzó trófeának találta a libsedékek alternatív köztársasági elnökének kiélt fejét a szivarszoba falán. A rendszer nem zavartatta magát: a semmiben nem hívő, így bármiről bármit gondoló Dopemant, akit a szocialista párt nagy ívben eltanácsolt a politikus szakról, a maga véleményvezér szakára simán felvette. Valamennyi fideszes jól tudja, hogy Pityinger nem lett fideszes – mindössze a ma már megdönthetetlennek ítélt hatalomhoz tér meg. Ha viszont Pityinger nem fideszes, az azt jelenti, hogy MSZP-s sem volt soha – ez az embertípus pedig kellően gyarló ahhoz, hogy a rendszer hasznát vegye.

Ahogy az egykori kisnyilasok az ÁVH legmegbízhatóbb szakembereivé váltak, úgy a rendszer ma szívesen mondatja el a libernyákoknak egykori bálványaikkal, Tóth Gabikkal meg Pityinger Lacikkal a maga valóságból és hazugságból gyúrt áligazságait. Gabinak ehhez mindössze speciális kapcsolatot kell hazudnia Orbán helyett Krisztussal, de Lacinak sem kell a miniszterelnök kultúrharcos dühét elsajátítania, mindössze meg kell vallania az ő nemzeti radikalizmusnak maszkírozott neolibernyákságát és szégyenletes latorállamát a maga filléres, vulgárbuddhista frázisaival, mint a hatalmas és szüntelenül változó világfolyamatok természetes állását – így az erőhöz megtérni nem szolgaság, hanem bölcsesség. »Ami van, azért van, mert lennie kell. Épp az Orbán-rendszer volna kivétel ez alól? Micsoda hiúság és butaság kapálózni a létezést formáló erők működése ellen!« – jár a megélhetés.

A megtért libbantnak az Orbán-rendszerben nagy értéke van – az ilyen nemcsak a maga meggyőződése szerint, hanem azt mellőzve is hasznosulhat, ha elvégzi magán a duplagondol műveletét. »Mit kell gondolnom, és miként kell gondolkodnom, hogy ne a kapitalizmusban kelljen boldogulnom, hanem számottevő munka nélkül megéljek a hűségemből a királyi udvarban?« A rendszer ajánlata: Pityinger beléphet a modernitást tagadók hűbéri piramisába, de ennek fejében az ahhoz tartozó reakciós ideológiát igazolnia kell. Véleménye többé nem a sajátja, hanem a rendszeré – személye többé nem öncél, hanem hatalmi funkció. A szellemi önkasztráció eredménye, hogy Pityinger Dopeman László többé nem győzhető meg nézeteinek téves voltáról, mert már nem azokat, hanem az általuk elnyert hűbért védelmezi.

A vörösfasizmus mintájára időszerű megalkotni a fehérbolsevizmus fogalmát. Vörösfasizmus az a posztszocialista rendszer, amely híveitől ugyanolyan sovinizmust követel, mint egy fasizmus; fehérbolsevizmus az a posztnacionalista rendszer, amely híveinek ugyanúgy a vakhitét és a teljes lényét követeli, mint egy bolsevizmus. A szélsőségek nem tartanak ki a végtelenig: Moszkvában, Molotov és Ribbentrop személyében találkoznak.

A fehérbolsevista rezsim éppúgy uralni akarja a múltat és a jelent, mint George Orwell rémállama, Óceánia, ezért a véleménytömb élményét keltő sakálfalkát tart fenn az értelmiség árulóiból – feladatuk, hogy diktálják a narratívát, és az ellenoldalt reagálásra kényszerítsék távol a számukra kényelmetlen topikoktól: az Igazságminisztériumban központilag gyártott politikai direktívától részben sem térhetnek el. Ha kilövési parancsot kapnak egy közszereplőre, akkor az illetőt visszakérdezés és a lelkiismeret legcsekélyebb jele nélkül teljes tűz alá kell venniük. Soha nem vonhatják kétségbe a kiadott parancs helyességét: ugyanúgy kell elbánniuk a rendszerüket slammelve bíráló diáklánnyal, mint 2018-ban Vona Gáborral, 2022-ben meg Márki-Zay Péterrel. A feladat minden esetben ugyanaz: elvenni a célpont kedvét a közélettől, emberek képviseletétől, azok hangjának megszólaltatásától, hogy Orbán Viktornak soha ne legyen alternatívája, egyedül Gyurcsány Ferenc. Aki nála jobb, és a miniszterelnökkel szembeszáll, azt ki kell csinálni – és ebbe a böszme Ferenc testvér is besegít.

A Magyarországon kötött Molotov–Ribbentrop-paktum nem dokumentált irat – az arra vonatkozó ismeret azonban minden kétséget kizár. Orbán Viktor a 2010-es fülkeforradalom előtt egyetlen programponttal állt a magyarok elé: Gyurcsány Ferenc számonkérését ígérte meg nekik – erre kapott tőlük kétharmados felhatalmazást. Azóta minden eltelt nap a paktum értelmében zajlik. A rendszer tizenharmadik évében Orbán Viktor az ország ura és vezére, Gyurcsány Ferenc az ellenzék ura és vezére. Minden egyéb politikai szereplő csak egyikük vagy másikuk tápláléka, illetve eszköze lehet. Felosztják egymás közt a magyarságot, miközben a nyilvánosság előtt akkora erővel tagadják egymást, hogy ennek az azonosulási és különbözési élménynek a fényében a magyarok sorsa már a magyaroknak sem számít.”

Nyitókép: Mandiner Archív