Legitimitás:: noÁr nem tudja, miről beszél, csak agresszívan üvöltözik

„A vita csak legitimazálja ezt a rendszert” – írta noÁr mozgalmának Facebook-oldalán az ellenzék által kezdeményezett oktatási vitanap kapcsán. Jámbor András válaszolt neki, jelezvén, a „rendszert” a fideszes szavazók tömkelege legitimizálja.

A noÁr-féle poszt jól mutatja, hogy ahhoz képest, hogy milyen hangosan és agresszíven szövegel Molnár Áron a politikáról, mennyire nem ért alapdolgokhoz. Persze kommunikációsan, kampányos szempontból állati jól hangozhat az ellenzéki térfélen, hogy „a rendszer nem legitim”, meg hogy a vita úgymond legitimizálja (bocsánat, legitimAzálja).

NoÁr viszont láthatóan nincs tisztában a legitimitás fogalmával, illetve a demokrácia és a legitimitás viszonyával. A legitimitás ugyanis nem demokratikus találmány. Van demokratikus változata, de a modern demokráciák megjelenése előtt is lehetett arról beszélni, hogy egy országvezetés legitim vagy nem az.

A 2019-ben kiadott Magyar Politikai Enciklopédia legitimitás-szócikke például így kezdődik: „A középkortól a XIX. század közepéig jogi fogalom, az uralkodó törvényes igényét fejezte ki a trónra.” Hozzáteszik: a XIX. századtól a jogi jelentéstartomány elhalványult, ezt azóta a legalitás fogalma fejezi ki, s helyébe a legitimitást elfogadottságként kezdték értelmezni. Azaz:

– helyénvalónak, természetesnek, megfelelőnek, felhatalmazottnak; azokat is beleértve, akik nem szimpatizálnak vele. Ezt bevett kulturális normák, eljárások határozták meg mindig is, azaz a legitim hatalom igazodik a kulturális normákhoz (ezért írta T. S. Eliot az Egy keresztény társadalom eszméje című könyvében, hogy egy keresztény kultúrájú országot legalább kultúrkeresztény kormánynak kell vezetnie; és akkor egy olvasmányajánlat: Carl Schmitt: Legalitás és legitimitás).

Azaz történelmileg nem csak demokratikus országvezetés lehet legitim. Legitim lehet a római császár, a középkori fejedelem, az 1848-as kormány, Ferenc József, Pilsudski marshall és Horthy Miklós is. Ferenc József példája különösen érdekes: a szabadságharc elbukta után jóideig erősen kétségbe vonható uralmának legitimitása; a kiegyezéskor ez azonban átalakul, megkoronázzák, a huszadik század első évtizedére pedig legitimitása – azaz társadalmi elfogadottsága megkérdőjelezhetetlen.

Demokráciákban és közvéleménykutató korunkban a legitimitás mérhető – közvélemény-kutatások, népszavazások, nemzeti konzultációk és persze választások segítségével. Ezt hívják demokratikus felhatalmazásnak.

Na most: tetszik vagy sem, az Orbán-kormányok legitimitása 2010 óta kifejezetten erős – nem csak a kétharmad miatt, hanem a listán elért eredményeit tekintve is, mármint az általános nyugat-európai átlagokhoz képest. A legitimitás persze csak viszonylag mérhető jobban ma, azokhoz a korokhoz képest, amikor semennyire nem lehetett mérni, hanem érzésre mondták be, milyen a néphangulat. Ezzel együtt nem árt, ha a nagy legitimitásra törekvő vezető érzi a néplelket.

Vagy ha érzi is, akkor sem fogadja el.

A magyar ellenzék demokratikus felhatalmazása történelmileg igen alacsony. NoÁrt és mozgalmát meg egyelőre senki nem választotta meg semmiféle demokratikus választáson, és tagsága-támogatottsága is elmarad az olyan valódi civil szervezetekétől (a 60 magyar civil szervezetből), mint mondjuk a horgászegylet és a cserkészet. Persze egy mozgalom is lehet legitim, csak kicsit nehezebb felmérni a legitimitását a pártokénál és a kormányénál.

Elhiszem, hogy noÁr nem fogadja el a választási rendszert, a helyzet azonban az, hogy 2010-ben a régi választási rendszerben a Fidesz 52 százalékos listás támogatottsággal szerzett 68 százaléknyi széket a parlamentben, ami nagyobb különbség, mint 2022-ben, amikor ez a két szám 54 és 68. A választási rendszer is rendben van, és a médiahelyzet is kiegyensúlyozott.

Orbán és a Fidesz-KDNP-s kormánytöbbség tehát hiperlegitim, noÁr viszont egyelőre csak a pálya széléről kiabál be. Nála az összes balos parlamenti képviselő is legitimebb, egyenként.