„Amikor én a családba kerültem, Kálmán bá’ sajnos már nem volt túl jó állapotban, de péntek esténként vagy vasárnap délben azért még időnként mesélt, sztorizott, és én örömmel hallgattam. Akár ugyanazt a történetet hallgattam meg szívesen többször is. Megtisztelőnek és szinte hihetetlennek, a Jóisten különös ajándékának éreztem, hogy egy asztalnál ülhetek vele, a bajnokkal, a legendás labdarúgóval. Tudtam, hogy a sporttörténelem múlhatatlan alakja beszél hozzám. Egy kedves, nagyszívű embert ismertem meg benne, aki soha sem éreztette azt, hogy olyan tehetsége volt és olyan sikereket ért el, amelyekről én csak álmodtam. Hosszú beszélgetésekre már nem volt mód, de például emlékszem, amikor kérdeztem, hogy »Kálmán bá’, a büntetőket hova rúgta?«, csak lazán az ujjával mutatta, hogy le, a jobb alsóba.