Sünök és lengyelek

„Olvasom a híreket Lengyelországról, és azon gondolkodom, miként volna lehetséges, hogy ne úgy tekintsünk arra az országra, arra a népre úgy, mintha önmagunkat szemlélnénk.

A lengyelekről szóló mai történetet gyakorlatilag lehetetlen felütni valami frappáns kezdéssel, tekintve, hogy az irántuk érzett szeretet egyrészt évszázadosan öröklődik, másrészt teljességgel megmagyarázhatatlan a magyar emberben. Ami engem illet: az biztos, hogy a nagyanyám erkölcsi okításaiban Lengyelország azonnal a legfontosabb ügyek mellé került. Életem első lényeges információi között szerepelt, hogy a lengyeleket szeretjük, és kész, ugyanaznap pedig mintha azt is elmondta volna, hogy a sünöket pedig lapulevélbe csomagoljuk és árokba tesszük, amikor úton találjuk őket.

Valahogy tehát az oltalmazás, a segítség körül forogtak ezek az első tanítások, de a lengyelek máris ott voltak a közös halmazban, és az ilyesmi örökké egy irányba rendezi az ember gondolatait.

Egyszer apám elmesélte, hogy valamelyik háborús évben furcsa zajokat hallottak a padláson, az egész család felfigyelt a mozgásokra, olyannyira, hogy éjszaka nem is mertek kikukkantani a sötétbe. Nagyapám azonban csak legyintett, elütötte valamivel az ügyet, mintha nem is volna fontos. Egy nap aztán apám korábban ment haza az iskolából, és idegen, szőke hajú férfit talált a konyhában üldögélve, nagyapámmal értekeztek kézzel-lábbal, mert magyarul nem tudott. Amikor elment, apám megkérdezte, hogy ki volt a rejtélyes férfi, mire nagyapám csak annyit mondott, hogy drótostót.

Nyolcvan év múltán azt hiszem, a drótostót valójában lengyel menekült volt, akit a padláson rejtegettünk, délre igyekezhetett, nem messze tőlünk, Titóékhoz, a gyerekeket pedig nyilván nem avatták be a nagyszüleim a titkos műveletbe. Szintén apámmal történt, hogy a Szolidaritás idején Lódz­ban vett részt valamilyen mezőgazdasági konferencián, este valamelyik bárban tébláboltak a kollégákkal. Odalépett a pulthoz, és remek ötlettel németül kért még egy kört, amikor irtózatos ütést érzett a jobb vállán. Gyorsan megfordult, hogy megvédje magát, hát látja, hogy egy rokkantnyugdíjas vágott oda a mankójával.

Nagy tumultus támadt, odaszaladtak a lengyel vendéglátók, aztán a kölcsönös kiabálás után kiderült, hogy az öreg a német szóra ütött, az ő lábát tudniillik a Wehrmacht lőtte el a második világháborúban. Amikor aztán kiderült, hogy az apám magyar, a támadó térdre hullott előtte, sírva fakadt, és könyörgött, hogy igyanak meg egy bűnbánó vodkát, mert ő magyarokat csak csókolgatni szokott. Alig tudták megvigasztalni, teljesen összeomlott, hogy tévedésből magyar emberre támadt. És azt a vodkát mindig meg kell inni a lengyelekkel.”

Nyitókép: (Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP)