A tanárhiány nem magyar jelenség, Európa-szerte kongatják a vészharangokat

„A pedagógus tüntetések kapcsán sokszor hangzik el, hogy milyen sok tanár hiányzik a magyar oktatási rendszerből, hogy nincs utánpótlás. E tényt pedig – az alacsony bérek mellett – a pálya megbecsültségének hiánya is okozza.

A tanárhiány azonban nem magyar jelenség, Európa-szerte kongatják a vészharangokat (sok országban ráadásul a migrációs folyamatok is terhelik a kérdést), de az Egyesült Államok sem áll túl jól. Texas egyes területein négynapos tanításra kellett átálljanak a pedagógushiány miatt, sok államban képzettség nélküli főiskolások vagy veterán tanárok állnak a katedrán, de van, ahol a tanítás kényszerű digitalizációja is napirenden van.

Kijelenthetjük: nyugati civilizációnkban ma nem vonzó pálya a tanítás. Az okok pedig jóval mélyebben gyökereznek, mint pusztán az értelmiségi pályán belüli relatív alulfizetettség.

Az életről, a gyermek és vele a jövő értékességéről alkotott uralkodó vélekedések is masszívan ott tapinthatók ugyanis benne, ahogy a kulturális, nyelvi, vallási identitások szétporladása is.

Gondoljunk csak a megfogant élettel kapcsolatos közfelfogásra, melyben a gyermek parazitaként, teherként jelenik meg, amitől jogában áll a felnőttnek tetszőleges döntése szerint megszabadulni. Innentől kezdve létezésünk esetleges, puszta véletlennek tekinthető, hogy épp igent mondtak ránk. Micsoda mély belső bizonytalanságot hordozunk társadalmi szinten is ezáltal!

De az élet értéktelensége köszön vissza a nevelésben tapasztalható összevisszaságban is: a szülők, nagyszülők sokszor már a startnál feladják, erőtlenül mossák kezeiket és sodortatják az árral magukat és gyermeküket, hisz majd úgyis ő dönti el, ki és mi akar lenni, immár azt is, fiú-e vagy lány. A technológiának és a globális trendeknek meg úgysem lehetne ellenállni.

És ilyen viszonyok közepette ki az, aki felvállalja, hogy osztályonként 20-30 széttartó gyermeki akarattal és elképzeléssel és legalább ugyanennyi szülői elgondolással egy emberként vegye fel a küzdelmet, miközben az uralkodó szélsőséges liberalizmusnak a tekintély fogalmát már rég sikerült kikoptatnia a közgondolkodásból.

A másik nagy probléma, hogy a nemzeti oktatási rendszerek alól épp »csak« a nemzeti identitást, a hagyományok tiszteletét, azaz annak fundamentumait, összetartó ideáit rángatták ki, mintegy légüres térbe lökve az egyes nemzetek oktatási rendszereit.

A bibliai alapokon álló erkölcsre, a Tízparancsolat egyértelmű törvényeire és az újszövetségi felebaráti szeretet vezérelvére sem tart már jóideje igényt a posztmodern Nyugat. Ezzel az erkölcs is relatívvá vált, jó és rossz fogalmának megkülönböztethetősége, ami mégiscsak a nevelés alapja volna, ellehetetlenült.

Mély szellemi és erkölcsi válság van, melyben – ahogy az élet továbbadása is egyre kevéssé cél már – a közös kultúrkincs átörökítése is szélmalomharcként jelenik meg. Don Quijote-k pedig nincsenek sokan…”

Nyitókép: MTI/Bruzák Noémi