Gyurcsány, a lelki Trianon kovácsa

Írta: Demkó Attila és Névai Gábor

A nyilvánosságban jobbára csak felszínes és érzelmi reakciókat váltott ki Gyurcsány Ferenc „Katus, Marci, Nemzet, Trianon” című blogbejegyzése, amelyet a 2004 és 2009 között regnáló miniszterelnök az Aradi Vértanúk Emléknapja elé időzített. Holott nagyon fontos írás, igazi politikai credo; és úgy is mondhatnánk, ha létezne ilyen kategória, hogy

Érdemes a legkomolyabban venni.

A „nem” embere

Nem tisztünk megítélni, hogy mennyire ízléses egy politikustól, ha saját szüleinek emlékét, sőt, halálát rendszeresen berángatja politikai megnyilvánulásaiba: joga van hozzá, és biztos ennek is van közönsége. Egykor volt, az bizonyos.

Gyurcsány Ferenc nevéhez két sikeresen megtervezett és kivitelezett választási kampány fűződik szorosan: a 2002-es és a 2006-os. Előbbinek vezérmotívuma volt a már akkor sem létező 23 millió román, valójában inkább nemcsak az erdélyiek, hanem a teljes határon túlra szakított magyarság elleni kollektív félelem és gyűlöletkeltés, a második előtt pedig a fordulópontnak bizonyult a 2004. december 5.-i népszavazás, amikor a szocialisták Gyurcsány Ferenc vezetésével megtámadták a kettős állampolgárság gondolatát. A járadékvadásznak, nyugdíjcsalásra készülőnek beállított határon túli magyarságot úgy megalázták, hogy azon még a legvadabb román és szlovák nacionalisták is megdöbbentek.

Ma már sokan elfelejtik, de Gyurcsány akkor – miniszterelnökként – mondhatott volna igent vagy akár tartózkodhatott is volna. Lehetett volna csendben, hallgathatott volna a pártján belüli józan hangokra, mert voltak.

Ez nem az akkori MSZP bűne volt. Nem. Az övé.

Nem először és nem is utoljára. Különösen aktív és visszatetsző kampánnyal akadályozta meg a kezdeményezést, ami nem állt szemben az európaisággal, sőt. Mi lehet annál európaibb, hogy valaki több állam polgára is? Az ő „nem”-e 102 évnyi, a magyar nemzet teljességére adott doktrinális nemből következik. De erről később.

A szalmabáb-érvelés

Az ellenzék vezetője Trianon-témájú blogposztjában a „szalmabáb” nevű érvelési hibát követi el. Ennek lényege, hogy az illető nem a másik valódi, eredeti állításaival vitatkozik, mert akkor nem tudja azok helytelenségét bizonyítani. Az egyetlen, amit be tud bizonyítani, hogy az általa gyártott – a másikéval azonban nem egyező – álláspont vagy állítás nem igaz, ami azonban semmilyen módon és minőségben sem vonja kétségbe vitapartnere eredeti állításait és véleményét. Gyurcsány Ferenc azt mondja, hogy ma három álláspont létezik Trianon kapcsán.

Az elsőt így festi le: „Ez elfogadhatatlan, ez történelmi félreértés, ez több, mint igazságtalanság, ez hazugság. Ez olyan, mint a halál, de a nemzet nem halhat meg. Ezt valahogy vissza kell fordítani. Nincs bocsánat, csak bűnösök vannak. Az igaz nemzeti politika közepén a megcsonkított ország helyreállításának erkölcsi, politikai, történelmi akarata kell álljon. Soha, soha! Aki nem ezt gondolja, az áruló - harsogják.”

Érdemes figyelni a jelzőhalmozásra, a karikatúraszerű ábrázolásra. Ezek nem egy vérmes publicista sorai, hanem a volt miniszterelnök szövege,

De menjünk tovább, hiszen szerinte vannak még olyanok is, akik szerint „ami elszakadt, az a történelmi realitások miatt ugyan visszavonhatatlanul elszakadt, de a nemzeti identitás középpontjában az örökös gyász kell, hogy maradjon. Trianon az ország meggyalázott lelkének szimbóluma. Ezért imádkozunk Trianon elvesztése miatt, ezzel fekszünk, kelünk. Aki magyar, velünk tart! Aki nem ezt gondolja, az becstelen - szerintük.”

Nocsak! Az „aki magyar velünk tart” nem trianoni, hanem 1956-os jelszó, de szerző fejében már nyilván minden rossz és gyanús népség keveredik: határon túli magyarok, ’56-os forradalmárok, imádkozók. Talán ezek a második csoportban lehetnek szerinte a mérsékeltebb jobboldaliak.

E két csoport után ideje már, hogy megérkezzünk az igazi européerek közé. Ez a harmadik kategória: „Megint mások meg megemésztették a megemészthetetlent. Meggyászolták. Nem felejtenek. De tanulnak és mennek előre. Nem érzéketlenek, de elfogadták azt, amit nem lehet megváltoztatni. A jövőt keresik, már nem siratják minden nap a múltat.”

Eltekintve a magyar társadalomnak a fentiek szerinti végletesen torz és hazug felosztásától/megosztásától milyen mélysége a közéleti vulgaritásnak az, ha azt mondjuk, hogy a múlttal ne foglalkozzunk, pláne ne „sirassuk” (?). Ne foglalkozzunk a múltfeldolgozással, például a 1956-tal vagy a Holokauszttal, csak mert az régen volt? Milyen érvelés ez? Mindenki csak „nem, nem soházhat”, aki nem felejti el Trianont és felhívja a figyelmet a jelen rendszerszerű jogsértéseire? Esetleg azt mondja, hogy megváltoztatható, feloldható Trianon az Európai Unió keretein belül, európai megoldásokkal?

Trianon nem a múlt, hanem a jelen

Ugyanis a kiindulópontja eleve hibás. Trianon nem a múlt, hanem a nagyon valóságos jelen. Mert ellentétben a posztba citált, halott, eltemetett, meggyászolt szülővel, az 1920-ban elvesztett területeken élő magyarság még él. Igaz, hogy megfogyatkozva, meggyengülve, a szomszéd országok nacionalizmusai által ma is támadva, kényszersorozás elől bujkálva, más népek háborújába kényszerítve, de él.

Amikor egy szobrot brutális munkával le lehet vágni és a földre dobni, amikor a terhes feleségét a kórházba vivő magyart vinni lehet azonnal a frontra, amikor egy gesztenyefesztiválon nem lehet magyarul kiírni, hogy „kürtőskalács” mert az Európai Unióban jön egy polgármester és letakartatja azt, akkor miféle múlt-meghaladásról beszél Gyurcsány Ferenc?

Amikor nemzeti ünnepén egy milliós nemzeti közösség nem használhatja saját jelképeit, hol van a volt kormányfő jogérzéke, szolidaritása, vagy legalább az érdeklődése?

Amióta politizál, tevékenységének markáns eleme a mai határainkon túlra kényszerített magyarok elleni, elszánt, alapos és kompromisszumokat nem tűrő harc. Korlát, gátlás nincs.

„A magyar nemzet egy részének halála” – írja róluk.

Politikai oldalán száz éve mindig pokolian megsértődnek, amikor mások meg azokat nem tekintik a nemzet részének, akik az erdélyi, felvidéki magyart nevezik románnak, szlováknak, idegennek. Ám akiket ő holtnak minősít, miért ne gondolhatnák őt a nemzet politikai értelemben vett holt részének? Ne tessék akkor ezen annyira felháborodni.

Legyünk őszinték, ha ebben ő is az: több közünk lehet egy kárpátaljai magyarhoz, aki voltaképpen csak egy stratégiai vasútvonal miatt „kárpátaljai”, és most megy tönkre az élete, mint Gyurcsány Ferenchez, aki minden rendszerben, minden időben nemet mond rájuk. Több közünk van egy a nyelvéért, magyarságáért, jelképeiért akár anyagi hátrányt is felvállaló székely falu közösségéhez, mint Gyurcsány Ferenchez, aki nemcsak, hogy nem ismeri az összmagyarság kultúráját, de tudatában is elvégezte a csonkolást, jobban, mint azt bármelyik elnyomó szomszéd nacionalizmus várhatná.

a határokon belül és kívül. Vele nincs és nem is lesz közös halmaz. Mert a közös halmaz alapja, hogy nem metsszük le a nemzet egy hatalmas részét valamiféle ideológia mentén, vagy csak mert nem remélhetünk belőlük politikai hasznot.

Régi bűnök árnyékában

Gyurcsány Ferenc – ahogyan sok előd-eszmetársa bő egy évszázadon át– azt gondolja, hogy megalázkodással, önostorozással, küszöb alatti járással garantálható a jó viszony a szomszédos népekkel. Téved, ahogyan tévedett Jászi Oszkár, akinek tetszetős elméleteit körberöhögték a románok Aradon 1918-ban, amint hatalmi pozícióba kerültek. Nem akartak keleti Svájcot még a fejlettebb csehek sem. Senki sem akart, amint területen belülre került, elnyomó lett. Téved, ahogy tévedett Károlyi Mihály is, aki azt hitte, hogy tisztességes békét hoz majd a Nyugat. Téved, ahogy tévedett minden balodali vezető 1918 után. Tévedett Rákosi, Kádár, Grósz, Horn és a többi, akik azt hitték, hogy a saját bűnök négyzetre emelésével és behódolással fel lehet oldani azokat a problémákat, amit éppenséggel a magyarság ellen 1918-1920-ban elkövetett agresszió, mondjuk ki, hódítás okozott.

Ezeket a problémákat akkor lehet csak feloldani, ha szomszédaink rádöbbennek, ők bizony hódítók a magyar többségű területeken,

hol nyíltan és durván, hol rejtettebben, de folyamatosan. Van megoldás a mai Európában, van európai megoldás: az autonómiák, a nemzeti egyenlőség rendszerei: Dél-Tirol, Belgium, Finnország a legjobb példa erre.

Régi bűnöknek hosszú az árnyéka – és a jelene. Gyurcsány Ferenc öntudatosan, büszkén foglya a több mint százéves, a nemzettel hűvös viszonyt ápoló, görcsös, gátolt állapotnak, amely lezárja az utat a többséghez, és nemcsak Gyurcsány és követői, illetve a határainkon túlra szakított magyarok között. Ez egy áthidalhatatlan árkot kelt a mai határainkon belül is, és tovább mélyíti az 1990 óta folyó hideg polgárháborút.

A volt miniszterelnök írásának üzenete teljesen világos: eszmei köre, amíg ő a megkérdőjelezhetetlen vezető, nem tekinti a magyar nemzet részének az elcsatolt magyar közösségeket.

Csak kitaszítottságot, de minimum lemondást, elutasítást, kaphatnak Gyurcsány Ferenctől, akinek blogposztja igazán világos beszéd.

Természetesen nem Gyurcsány Ferenc az ellenzék, vagy a baloldali-progresszív gondolat, bármennyire is az akar lenni. Ő csak egy súlyos anomália. A baloldaliságnak ehhez nincs semmi köze, ez egy szélsőség, amire sokan már nemet mondtak. Lehet és kell vitatkozni Magyarországon sok mindenről. Európa jövőjéről, a szexuális kisebbségek jogairól, a klímaváltozás elleni küzdelemről, úgy általában arról, mitől lehet élhetőbb az ország.

Arról viszont nem lehet vitatkozni, hogy a magyar nemzet része mindenki, aki magyarnak vallja magát országhatároktól függetlenül. Nem lehet vitatkozni azon, mert tény, hogy a magyar létezés élő része Nagyvárad, Kolozsvár, Beregszász, Szabadka, Dunaszerdahely és megannyi más város, a hatalmas, gyönyörű székely táj, vagy a Csallóköz világa.

Van jövője, persze ez rajtunk is múlik. Gyurcsány 2002, 2004 és 2006 után ismét az alapvető konszenzuson kívül helyezte magát. Vele egyvalaminek nincs jövője Magyarországon: a baloldali-progresszív gondolkodásnak.

Fotó: Mandiner-archív