Kedves diáktüntető! Majd Dobrev Klára megsegít, ugye?

A hatalom „épp miszlikre aprítja” a fiatalok jövőjét; „itt a Ti jövőtöket tették tönkre”, „itt már nincs jövő” – mantrázzák jeles ellenzéki gondolkodók a mai tizenéveseknek, a mellettük való kiállás címén, hisz mi lenne előremutatóbb és felvillanyozóbb, mint elhitetni az ifjúsággal, hogy a jövőjét gyakorlatilag elvették, hogy esélyük kvázi nulla.

ahol a hónapokig vagy akár év(tized)ekig tartó trágár önsajnálat egyfajta helyeslendő megküzdési stratégia, amelynél már csak az emigráció a kézenfekvőbb.

Csakhogy attól tartok, a dologgal legalább kettő probléma van.

Egyrészt akinek nem adatik meg a kiváló történelemtanár, az akár egy-két pazar életpályát bemutató YouTube-interjú segítségével is meggyőződhet róla: ha egy fiatalt ténylegesen elgáncsol a hatalom, még akkor sem a kilátástalanság miatti kesergés a legmegfelelőbb megoldás, hanem sokkal inkább a „csak azért is megmutatom, hogy rajtam nem fognak ki és különb vagyok náluk” hozzáállás. Október 23. tájékán talán indokolt is visszaemlékezni azokra a diákokra, akiket politikai okokból akár még gimnáziumba se vettek fel – erre fogták magukat, és autodidakta módon dafke elsajátították az ottani tananyagot is, memoriterekkel együtt. Belőlünk ezek nem csinálnak suttyó prolit, mondták magukban önérzetesen és rendszerkritikusan (mindenféle nemi szerv vagy aktus emlegetése nélkül).

Tudom, tudom, boomerség folyton a korábbi nemzedékek gyakorlataira hivatkozni, de azért csak-csak kinyílik a bicska a zsebben, amikor ezek után 2022-ben jön az úgynevezett kulturálisan felsőbbrendű baloldal, és bizonygatja a szabadon iskolát választó, emellett gyakorlatilag végtelen számú jobbnál jobb tanulássegítő mobilalkalmazáshoz és videóhoz, valamint ezernyi ösztöndíjhoz hozzáférő ifjúságnak: kész, oda a jövőd; sírd el fájdalmadat minél polgárpukkasztóbban,

ők majd megsegítenek.

De ráadásul az se világos, milyen jövő veszett el. Bő négy évvel ezelőtt például volt itt egy kávéfőzős Luca. Aki esetleg lemaradt róla, a lényeg annyi, hogy a 22 éves Luca óvónőnek tanult, de mivel jegyei nem voltak a legjobbak, kevés ösztöndíjat kapott, ezért nemhogy a vágyott 30 négyzetméteres saját lakásra nem telt neki 22 évesen, de még a négy héttel korábban kinézett kávéfőzőre sem. Így hát levonta az univerzális következtetést: ma (mármint 2018-ban) nincs jövőképe egy fiatalnak az országban. Az agyonkattintott poszt nyomán Lucát magánóvodai munkalehetőséggel és mindenféle külföldi állásajánlatokkal keresték meg, a Népszava pedig „Esély nélküli generáció” címmel közölt cikket Luca nemzedékének „kilátástalan” helyzetéről.

Nos, Luca azóta is itthon él, immár egy marketingügynökség kreatív szövegírójaként, 24 éves kora óta saját (bár hitellel terhelt, ámde másfél szobás) lakással. Lehetne persze erre azt mondani, hogy ő csak egy üdítő kivétel, és kedvező helyzetét a Facebook-posztja után kapott parlamenti állásának köszönheti (vö.: diktatúra!!4!), csakhogy a négyévente elvégzett nagy mintás ifjúságkutatás legutóbbi, 2020-as számadatai alátámasztani látszanak ezt a tendenciát.

– ez az arány nagyjából megfelel annak, ahány 45 éven aluli német saját lakásban lakik. Természetesen a bérléspárti németeket nem feltétlenül lehet egy az egyben összehasonlítani a lakástulajdon-párti magyarokkal, de mégiscsak érdemes nyugtázni, hogy a fiatalok egynegyedének van saját otthona. Különösen, mivel a HVG 2021 novemberében egyenesen azt írta, a harmincon aluliak 37 százaléka képes a lakásvásárlását hitel nélkül, készpénzből finanszírozni, rendszerint családi tőketámogatással. Részemről ezt túlzottan magas számnak vélném (állítólag a fiatalság java eleve külföldön telepedik le, az itthon maradó resztli bő egyharmada pedig csak nem lehet ennyire burzsuj), de ha a HVG írja, ráadásul kevesellve a 37 százalékos arányt, akkor kénytelen vagyok elhinni, hogy ennyi fiatal vásárló képes zsebből ingatlanhoz jutni.

Egyidejűleg látványos javulást figyelhetünk meg a szubjektív anyagi helyzet megítélésében: 2020-ban a 15 és 29 év közöttiek immár kétharmada állította, hogy a pénzét beosztva jól kijön vagy kifejezetten gond nélkül él; 2012-ben arányuk 38 százalék volt, ahová a 2004-es 54 százalékról zuhant vissza a színvonal. De persze akkor elkerülhetetlenül begyűrűzött a kivédhetetlen válság, míg most a Zorbán kéjes örömmel, direkt aprítja miszlikre a fiatalok jövőjét. (Kellett nekünk nem MZP-t választanunk, aki mára már szinte deflációt és azonnali átfogó életszínvonal-növekedést varázsolt volna a Kárpát-medencébe, amint azt a Facebookon igen határozottan állítja, és ha ő valamit állít, akkor az állítva van.)

Jó, jó, de az oktatás! – kiálthatnánk fel. Nosza, kiáltsunk. Van ott baj, nem kevés, de az is tény, hogy a „Beszél-e Ön valamilyen idegen nyelvet?” kérdésre 2004 és 2012 között következetesen a fiatalok 60–61 százaléka felelt igennel, míg 2020-ban 79 százalék.

A se nem dolgozó, se nem tanuló magyar fiatalok aránya még az Eurostat 2021-es adatai alapján is

– talán nem túlzás a károgás és a dezinformáció minősített esetének neveznünk, hogy felelőtlen megmondóemberek mindeközben (értelmes és konkrét oktatáspolitikai alternatíva felvázolása helyett) a jövőnélküliség depresszív üzenetével tömik a magyar fiatalok fejét.

Amivel még azokba a kiváló tanárokba is belerúgnak egy jókorát, akik tanévről tanévre hétfő reggel nyolctól a hétvégi közösségépítő és jellemformáló programokig kitartóan küzdenek azért, hogy a legzűrösebb hátterű, legkevésbé motivált diák is megérezze: igenis van jövője, csak tennie kell érte.

Nyitókép: Dobrev Klára Facebook-oldala